Az argentin szerző második megjelenése a blogon, ő maga azt mondja a szövegeiről, hogy nehezen fordíthatóak, mert sok bennük a nyelvi vicc. Ebben a mikrofikcióban is van ilyen, ha jobban megnézzük a címet és a végkicsengést, de remélhetőleg ebben az esetben magyarul is működik.
LUISA VALENZUELA
Lopott pillantás
Igaz, ami igaz, a fenekemre tette a kezét és éppen rá akartam kiáltani, amikor a busz elhaladt egy templom előtt, és láttam, hogy keresztet vet. Végül is rendes srác, gondoltam magamban. Talán nem is szándékosan csinálja, vagy esetleg nem tudja a bal keze, mit csinál a jobb. Igyekeztem a busz belsejébe húzódni – hiszen egy dolog mentegetni valakit és egy másik hagyni, hogy fogdossanak – de egyre több utas szállt fel és nem lehetett moccanni sem. Hiába próbáltam beljebb húzódni, csak még jobban hozzám nyomta a tenyerét, és még meg is simogatott. Idegesen mozgolódtam. Ő is. Elhaladtunk egy újabb templom előtt, de most észre sem vette és ezúttal csak azért emelte a kezét a homlokához, hogy letörölje róla az izzadtságot. Lopva pillantottam rá és csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy azt higgye, hogy tetszik nekem a dolog. Nem tudtam hova menekülni és ettől kirázott a hideg. Ekkor úgy döntöttem, revansot veszek és a fenekére tettem a kezem. Néhány háztömbbel odébb az emberáradat elsodort mellőle. A leszállók magukkal rántottak és már bánom, hogy ilyen hirtelen szem elől veszítettem, mert a pénztárcájában csak 7400 régi peso volt, és kettesben ennél sokkal többet akaszthattam volna le róla. Kedvesnek tűnt. És bőkezűnek.
(a fordítás felelőse: Kun Dani)
mikrofikciók 