Laura Nicastro argentin novellista, illetve a mikrofikció-irodalom ismert alakja. Pályafutását a híres Ornitorrinco (jelentése Kacsacsőrű emlős) című folyóiratnál kezdte, amely Argentínában az 1976-tól 1983-ig tartó katonai diktatúra alatt a belső ellenállás egyik kulturális platformjának számított. A poszt szövegeit a szerző Caleidoscopio (Kaleidoszkóp) című, 2014-ben megjelent mikrofikció gyűjteményéből, és az általa küldött szövegekből választottuk, tematikus alapon.
Míg meg nem halnak
A hetedhét országra szóló lakodalom másnapján a hitvesek solymászkesztyűt húztak, és agaraik kíséretében az erdő felé vették az irányt. Pár óra múlva diadalittasan tértek vissza palotájukba, bőséges zsákmánnyal a kezükben. Utána egyesével elvágták a madarak torkát, leforrázták és megkopasztották őket, majd felvágták a hasukat és kivették belső szerveiket. Ezután bors, babér, kapor, boróka, vörösbor és egy nagy csipetnyi só hozzáadásával pácot készítettek, s órákon át ebben érlelték a húst. Végezetül beizzították a kemencét és megsütötték a madarakat.
Amikor a friss házasok kimerülten, verejtékben úszva és farkaséhesen asztalhoz ültek, belátták, hogy a házasság bizony sok munkával jár. Bár nem várták, hogy szájukba repüljön a sült galamb, erre azért mégsem számítottak… vajon tényleg boldogan élnek majd, míg meg nem halnak?
(Horváth Eszter és Szőnyi Gabriella fordítása)
Szenvedély
este, a latin táncesten az idegen felkérte a lányt, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és annak ellenére, hogy még sosem találkoztak (legalábbis ők ezt mondták), olyan összhang volt közöttük, mintha mindig is ismerték volna egymást. Először egy tangó, aztán egy keringő, végül pedig egy milonga következett. Az etikettet figyelmen kívül hagyva egyre inkább felbátorodtak, és már nemcsak egyszerűen táncoltak az est melódiáira, hanem cirógatták is egymást, s hamarosan elcsattant az első csók. A dalok közti szünetekben is a parketten maradtak beszélgetni, majd ismét összefonódtak és táncoltak tovább. Ahogy teltek az órák, egyre jobban szikrázott köztük a levegő. Aztán az utolsó dal is véget ért. Páran, akik még ott maradtak, látták őket együtt távozni. A sarkon búcsúzóul arcon csókolták egymást. Ezután a fiú a buszmegálló felé vette az irányt, a lány pedig beült az autójába és elhajtott.
(Veszely Niki és Ujfalussy Zsanett fordítása)
Csoda
Minden este összeölelkezve táncolnak a parkett szélén. A férfi nadrágja hózentrógerrel magasan a dereka fölé húzva, a nő lábán háromcentis magassarkú. Lassan táncolnak – a férfi nemrég agyvérzést kapott, a nő pedig már két infarktuson van túl.
Mint az anyaméh biztonságos burkában, egyre ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetik, gondolataikba mélyedve, lehunyt szemmel. A nő talán már évtizedek óta ezzel a férfival táncol, még mindig vágytól fűtve. A férfi átöleli a nőt, akit egykor mindenki magának akarhatott.
Néhány másodpercre abbamarad a zene. Mindketten tanácstalanul néznek körbe. Amint újra felcsendülnek a dallamok, ismét összeölelkeznek, hogy újra önmaguk lehessenek. Ugyanarra gondolnak. Aztán visszatérnek az asztalukhoz, megfogják a másik kezét, és most már mélyen egymás szemébe néznek. Mosolyognak, és boldogok, hogy egymáséi lehetnek, hiszen számukra ez a pillanat jelenti a jövőt.
(Hegyesi Hajni és Aranyi Szandi fordítása)
Az ellentétek vonzzák egymást
Már az első perctől kezdve igaz volt ránk: az ellentétek vonzzák egymást. Ő a hideget imádja, én a meleget; ő napközben aktív, én pedig éjjeli bagoly vagyok; ő igazi húsimádó, én inkább a zöldséget választom; míg ő vallásos, én cseppet sem; őt mindig is a sportok vonzották, engem viszont a könyvek; ő a hegyeket szereti, én a tengert.
Egy valamiben azonban nagyon is egyetértünk: jobb, ha elválunk.
(Ágoston Eszter és Szentgyörgyi Rebeka fordítása)
(A fordítások a PPKE-n a 2020/21-es év őszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
fotó: @finesztra
mikrofikciók 