Díjnyertes mikrofikció-fordítások (ENIBE, 2025.)

A spanyol kéttannyelvű iskolák idei országos találkozóján mikrofikció-fordító versenyt hirdettek, a 9-10. évfolyam tanulói az argentin (magyar felmenőkkel rendelkező) Ildiko Nassr “Aquella perfecta felicidad” című szövegének fordításával pályázhattak, míg a 11-12. évfolyamosok a szintén argentin Laura Nicastro “Cartas de amor” című mikrofikcióját fordíthatták magyarra. A zsűri tagjai Patak Márta, Várnai Gina és Miklós Laura műfordítók voltak, a verseny szervezője pedig Futó Andrea a pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumból. Az alábbi posztban mindkét szöveg első és második helyezett fordításait közöljük.

Ildiko Nassr: Az a tökéletes boldogság

Három éves vagyok. Egy ismeretlen városban vagyunk, lehetne akár Madrid,

Miskolc, vagy bármelyik európai város. Az anyukám és a nagymamám is

velem van. Szeretem a kis cipőmet és a rövid ruhámat. Boldog vagyok, mert

szaladgálhatok ezeken a macskaköves utcákon; itt minden olyan más, mint

otthon. Ott nem engedték, hogy futosgáljak. Hiányoznak a kutyáink és a

lovaink. Hiányoznak a testvéreim és az apukám.

Olyan boldog vagyok, hogy csak a szelet érzem az arcomon, és hallom a két

nő nevetését, akik a világot jelentik számomra. Szeretném örökre

megjegyezni ezt a pillanatot. De elbotlok, lehorzsolom a térdem, és a vér

bepiszkolja a harisnyámat és a cipőmet. Megértem a katolikus bűntudatot,

amiért szenvedéssel kell fizetni ezekért a boldog percekért. Három éves

vagyok, és rájövök, hogy az élet nem egyszerű. De ezeknek az erős nőknek az

ölelése menedéket nyújt számomra, és kitörli az összes rossz emlékemet.

Erre a pillanatra évekkel később is örömmel gondolok vissza, és felvidít az a

mosolygós kislány, aki ugyan nem tudta, hogy melyik város utcáin szaladgál,

de az akkor szerzett sebhelye azóta is emlékezteti arra a tökéletes boldogságra. 

Ildiko Nassr: Az a tökéletes boldogság

Három éves vagyok. Egy ismeretlen városban vagyunk, lehet Madrid, vagy akár Miskolc, vagy

bármely másik európai város. Az édesanyám, a nagymamám és én. Szeretem a kis cipőmet és

a rövid ruhácskámat. Boldog vagyok, mert megengedik, hogy azokon a kis macskaköves

utcákon szaladgáljak: minden annyira más mint otthon. Ott nem futkározhatok kedvemre.

Hiányoznak a kutyák és a lovak. Hiányoznak a testvéreim és az édesapám.

De futás közben annyira boldog vagyok, hogy csak a szél fuvallatát érzem az arcomon, és annak

a két asszonynak a mosolyát, akik a világot jelentik számomra. Szeretném örökké megőrizni

ezt a pillanatot. De megbotlok , elesek és a térdem vérétől piszkos a harisnyám és a cipőcském.

Ekkor jövök rá, mi is az a katolikus bűntudat: szenvedéssel kell fizetni ezekért a boldog

pillanatokért. Három éves vagyok és ekkor jövök rá, hogy az élet nem könnyű. De anyám és

nagyanyám, e két erős nő ölelése menedéket nyújt és feledteti minden bánatom.

Sok évvel később élvezem ezt a pillanatot, és visszamosolygok arra a mosolygós kislányra, aki

nem tudta annak a városnak a nevét, és van egy sebhely a térdén, ami emlékezteti őt arra a tökéletes boldogságra. 

(A szöveg eredeti megjelenése: Nassr, Ildiko, Algo que acecha, El Taller Blanco Ediciones, Cali, Colombia, 2021.)

Laura Nicastro: Szerelmes levelek

Az idők hajnalán, akárcsak az egymástól elszakított szerelmesek, akik továbbra is

egymás társaságát keresik, a tenger és az ég képtelen volt visszatérni a hajdani szoros

egységükhöz: egyik színtiszta sós víz, a másik épp csak könnyű lég.

Ám egy nap a türelmetlen tenger hatalmas hullámokat vetett, hogy gyengéden

megérinthesse az égboltot. Hatalmas víztömeget taszított az ég felé. Minden erejét

megfeszítve próbálta elérni az eget. Kudarcot vallott.

Ugyanazon fellángolás által vezérelve, az ég fehér szegélyű gomolyfelhőket alkotott,

így kívánta a tajtékzó tenger látszatát kelteni. Mennydörgés visszhangozta a víz morajlását, a

villámok megcsillantak a zavaros vízfelszínen.

Amikor a tenger ráeszmélt, hogy a haragos égbolt őt utánozza, hirtelen megtorpant. A

hullámok bárányfelhőkké szelídültek, amik lágyan nyaldosták a homokot. Az ég megértette,

és az elvonuló sötét felhőit a lenyugvó nap által színezett, szelíd fátyolfelhőkké változtatta.

A két szerelmes ugyanazt az ősi jelnyelvet beszéli, ami az idők kezdete óta létezik.

Amikor az ég és a tenger egymást idézik, olyan, mintha egy régmúlt kapcsolat szerelmes leveleit olvasnánk. 

Laura Nicastro: Szerelmes levelek

Az idők hajnalán, mint két elválasztott szerető, kik újra egymásra

találni vágytak, tenger és ég nem talált vissza az ősi egységhez: az egyik

tiszta sós víz, a másik aligha több, mint lágy légtömeg.

Egy napon a tajtékzó tenger hatalmas hullámokat vetett, hogy

megcirógassa a végtelen égboltot. Óriási víztömeget vetett a magasba.

Minden erejét az ég felé zúdította. Kudarcot vallott.

Az ég, hasonló vágytól hajtva, fehér szegélyű sötét fellegekbe

burkolózott, akárcsak a tomboló hullámok taraja. A mennydörgés

visszhangot vert a háborgó tenger morajában. Villámok ragyogták be

a bőszült víz felszínét.

A viharos égbolt tükrében meglátva önmagát, a tenger

megfékezte tomboló erejét. Hullámai habbárányokká szelídültek,

melyek gyengéden nyalogatták a part homokszőnyegét.

Az ég megértette a tenger jelét: sötét felhői puha bárányfelhőkké

váltak, melyeket a lenyugvó nap sugara színezett meg.

Így lelt közös nyelvre a két szerelmes egy, már évezredeken

átívelő jelnyelvben.

Mikor a tenger és az ég egymást tükrözik, lehetnének akár egy

hajdanvolt kapcsolat szerelmes levelei.

(A szöveg eredeti megjelenése: Nicastro, Laura Diana, Como en botica, Macedonia Ediciones, Buenos Aires, Argentina, 2023.)

Gratulálunk a fiatal műfordítóknak és reméljük, még találkozunk!

Tamási Rebeka három mikrofikciója

Ez az első olyan poszt, amely nem fordításokat közöl, hanem magyar nyelven íródott mikrofikciókat. A szerző, Tamási Rebeka az Yriunk irodalmi csoport alapítója, a német és az olasz nyelv szerelmese. Szeret írni, olvasni, beszélgetni és gondolkodni, főleg arról, hogy mások miért úgy élnek és cseleksznek, ahogy – ezért lett vallástörténész. Meg ezért ír: doktori disszertációja mellett főleg tudományos-ismeretterjesztő cikkeket, novellákat és mikrofikciót. Kedvenc állatai a galambok, mert őket senki se szereti, és a szamarak, mert szépek és önfejűek.

Zwanzig Morgen Weg

Mainzban egy nap a Zwanzig Morgen Wegen kötöttem ki. Húsz reggel útja, igazán varázslatos név. Lehet, hogy húsz reggel után eltűnnek a lakói. Vagy húsz reggellel később új emberként ébrednek fel. A tizenkilencedik napon még Jörg Moltmann, a huszadik reggelen meg már Hans Haas. Vagy húsz reggel elteltével már mindig csak este van az úton, esetleg sose ér véget és nem is vezet többé sehová. A Zwanzig Morgen Weg lett az én kis német Macondóm, ahol a huszonegyedik reggelen liánok fonják be az utat, a házakat, míg végül mindent elnyel a feledés. Később megtudtam, hogy a zwanzig Morgen húsz holdat jelent, húsz hold földet. A világ varázstalanítása ugye, köszi Weber. De ha elképzelek egy utat, ami felett húsz hold világít, hát elmehet Weber, ahová küldöm.

Nincstelen

Először csak a régies szavakat felejtette el, mint a tótumfaktuminstállomcikormányosmente. Utána már azokat is, amelyeket az esti mesékből tanult: az Óperenciás tengeren is túlirgumburgumcsillagszemű. Aztán azokat is, amelyekkel felnőtt: mókuskámcsillagomazt a hétszázátnem szabad. Aktívan csak a szakszavakat használta, mint függvénymeetingbriefingtáblázatcold call, kiegészítve a még ismerősen csengő én is szeretlek és mi a vacsi frázisokkal. Az, hogy frázis, vagy hogy ismerősen csengő, már nem jutna eszébe. Elvesztette a szókincsét, márpedig régen azt mondta valaki, hogy ahol a kincsed, ott a szíved is. Így hát a szívét is elvesztette. Hiába méri az okosóra a dobbanásait, biztos fake.

Szerelem

Ázottkutya-szaga volt, és ezen semmi sem változtatott. Ennek a szagnak van valami fémes nehézsége; mint a rozsda, rátelepszik a környezetére. Másik fontos összetevője egy bizonyos nedves-punnyadt bűz; ázott Morzsik és Bodrik sajátja, akiket a gazdájuk esőben is sétáltat. De hát esőben is kell pisilni, sőt. Mindenesetre őt, akinek ázottkutya-szaga volt, nem Bodrinak hívták. Ma már a kutyákat sem hívják Bodrinak, nemhogy egy harmincas férfit. A harmincas férfit Árminnak hívták és hát ázottkutya-szaga volt. Eleinte megpróbálta a sokat reklámozott mosógéllel mosni a ruháit, aztán beadta mindet a tisztítóba, aztán elvitte a karitászba, aztán újakat vett. Utána tusfürdőt és sampont váltott, aztán drága parfümöket vett, olyanokat, amelyeket kockás hasú férfiak hirdetnek az óriásplakátokon, egy szál alsónadrágban. Hiába, Árminnak így is-úgy is ázottkutya-szaga volt. Végül elfogadta a tényt, és önmagát olyannak, amilyen. Ekkor valami megváltozott. Fiatal lányok rámosolyogtak az utcán, vagy labdát dobáltak neki. Idősebb nők gügyögve megdicsérték a villamoson, hogy milyen ügyesen ül, a kamasz kissrácok megpaskolták az oldalát, hogy milyen okos. Valaki még azt is megkérdezte aggódva, hogy hol a gazdája. Egy nap a zebránál egy gyönyörű lány állt meg Ármin mellett. Felnevetett és megvakargatta Ármin füle tövét. Földöntúli boldogság volt, így hát a zebra túloldalán is együtt maradtak. Julcsi beengedte Ármint az otthonába, helyet csinált neki az ágyában, megosztotta vele az ételét. Azóta is naponta háromszor sétálnak a parkban. Esőben is, elvégre esőben is kell pisilni, sőt.

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑