argentin

Laura Nicastro: Pierre – egy szöveg, három fordítás (változat)

Ebben a posztban az előző bejegyzésben (lásd itt) megismert szerző, Laura Nicastro Pierre című mikrofikciójának három fordítását közöljük. A szövegek fordítása során mindig sokat játszunk azzal, hogy hogyan lehet különböző stílusokat visszaadni. A poszt apropója egy ilyen játék: az első közösen összerakott fordítás ellenőrzésekor ugyanis arra jutottunk, “túl szép”, vagyis kissé felülstilizált lett a magyar nyelvű szöveg, egy következő lépésben tehát megpróbáltuk visszaköznyelvesíteni, egyszerűsíteni. Az első változat az általunk némileg túlfogalmazottnak ítélt fordítás, ezután következik a lecsupaszított verzió, végül egy szándékosan a célon túllőtt parodisztikus adaptáció.

Pierre 1. 

Amikor a munka végeztével Pierre hazaér, lehajolok, hogy lehúzzam a lábáról a piszkos csizmát. Vizet hozok neki, hogy megmossa mocskos kezét. És ha az ingjén folt esett – szinte mindig így történik -, tisztát adok neki. Odamegy gyermekünk bölcsőjéhez, s csendben figyeli, ahogyan alszik. Szomorúan felsóhajt, hiszen tudja, hogy fia nem csak a nevét, hanem hivatását is örökölni fogja.

Eszünk egy kis kenyeret, kását és levest. Az Úr napján iszunk egy kevéske bort is. Az én Pierre-em sosem önt fel a garatra. Ezután nyugovóra térünk. Fejét a nyakam medrébe rejti, mint egy álmos kismadár. Dúdolok neki egy altatódalt, hogy megnyugodjon, de érzem, hogy könnyei a melleimre hullanak.  

Próbálom megvigasztalni.  

Nem könnyű a hóhér feleségének lenni. 

Pierre 2. 

Amikor Pierre este munka után hazaér, leveszi bemocskolódott cipőjét. Megmossa koszos kezét, majd foltos ingje helyett tisztát adok neki. Aztán odamegy a kisfiunk ágyához, fölé hajol, és csak nézi csendben. Felsóhajt – tudja, hogy fia a nevén túl a hivatását is megörökli majd.  

Vacsorára egy kis kenyér, pörkölt vagy leves, vasárnap mellé egy kevéske bor. Pierre sosem részegedik le. Utána rögtön le is fekszünk. Odabújik hozzám, mint egy álmos kismadár. Egy altatót dúdolok neki halkan, de közben érzem, ahogy könnyei a mellemre hullanak.   

Próbálom vigasztalni. 

Nem könnyű a hóhér feleségének lenni! 

Pierre 3.

Petya 

Amikor Petya hazaesik a melóból, lehajolok, hogy leszedjem róla a koszos csukáját. Odapasszolok neki egy kis vizet, elvégre első a kézmosás (amikor hazaérünk). Ha piszkos a szerkója – istenem, csak egyszer jönne haza tisztán! – lecserélem neki. Odaslattyog a bébink kiságyához, és onnan mustrálgatja, ahogyan csicsikál. Sóhajt egyet: az angyalka nem csak a nevét, hanem a szakmáját is örökölni fogja. 

Kajálunk egy kis levest, kenyeret, ragut. Mivel víkend van, ezért egy kis bor is lecsúszik. Az én Petyám soha nem piál be. Ezután tollasbálba megyünk. A nyakam mélyedésébe rejti a fejét, mint egy kómás szárnyas. Dúdolok neki egy számot, hogy lenyugodjon, de érzem, hogy pityereg. (Vagy Petyereg? :D) Arra pályázok, hogy lelket öntsek belé. 

Eléggé strapás a hóhér nejének lenni. 

(Hegyesi Hajni szövege)

(Az első két változat a PPKE 2020/21 őszi félévében meghirdetett spanyol fordítási szeminárium résztvevői által készített fordítás)

fotó: @finesztra

Történetek nőkről és férfiakról – Laura Nicastro mikrofikciói

Laura Nicastro argentin novellista, illetve a mikrofikció-irodalom ismert alakja. Pályafutását a híres Ornitorrinco (jelentése Kacsacsőrű emlős) című folyóiratnál kezdte, amely Argentínában az 1976-tól 1983-ig tartó katonai diktatúra alatt a belső ellenállás egyik kulturális platformjának számított. A poszt szövegeit a szerző Caleidoscopio (Kaleidoszkóp) című, 2014-ben megjelent mikrofikció gyűjteményéből, és az általa küldött szövegekből választottuk, tematikus alapon.

Míg meg nem halnak 

A hetedhét országra szóló lakodalom másnapján a hitvesek solymászkesztyűt húztak, és agaraik kíséretében az erdő felé vették az irányt. Pár óra múlva diadalittasan tértek vissza palotájukba, bőséges zsákmánnyal a kezükben. Utána egyesével elvágták a madarak torkát, leforrázták és megkopasztották őket, majd felvágták a hasukat és kivették belső szerveiket. Ezután bors, babér, kapor, boróka, vörösbor és egy nagy csipetnyi só hozzáadásával pácot készítettek, s órákon át ebben érlelték a húst. Végezetül beizzították a kemencét és megsütötték a madarakat. 

Amikor a friss házasok kimerülten, verejtékben úszva és farkaséhesen asztalhoz ültek, belátták, hogy a házasság bizony sok munkával jár. Bár nem várták, hogy szájukba repüljön a sült galamb, erre azért mégsem számítottak… vajon tényleg boldogan élnek majd, míg meg nem halnak? 

(Horváth Eszter és Szőnyi Gabriella fordítása)

Szenvedély 

este, a latin táncesten az idegen felkérte a lányt, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és annak ellenére, hogy még sosem találkoztak (legalábbis ők ezt mondták), olyan összhang volt közöttük, mintha mindig is ismerték volna egymást. Először egy tangó, aztán egy keringő, végül pedig egy milonga következett. Az etikettet figyelmen kívül hagyva egyre inkább felbátorodtak, és már nemcsak egyszerűen táncoltak az est melódiáira, hanem cirógatták is egymást, s hamarosan elcsattant az első csók. A dalok közti szünetekben is a parketten maradtak beszélgetni, majd ismét összefonódtak és táncoltak tovább. Ahogy teltek az órák, egyre jobban szikrázott köztük a levegő. Aztán az utolsó dal is véget ért. Páran, akik még ott maradtak, látták őket együtt távozni. A sarkon búcsúzóul arcon csókolták egymást. Ezután a fiú a buszmegálló felé vette az irányt, a lány pedig beült az autójába és elhajtott. 

(Veszely Niki és Ujfalussy Zsanett fordítása) 

Csoda

Minden este összeölelkezve táncolnak a parkett szélén. A férfi nadrágja hózentrógerrel magasan a dereka fölé húzva, a nő lábán háromcentis magassarkú. Lassan táncolnak – a férfi nemrég agyvérzést kapott, a nő pedig már két infarktuson van túl. 

Mint az anyaméh biztonságos burkában, egyre ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetik, gondolataikba mélyedve, lehunyt szemmel. A nő talán már évtizedek óta ezzel a férfival táncol, még mindig vágytól fűtve. A férfi átöleli a nőt, akit egykor mindenki magának akarhatott. 

Néhány másodpercre abbamarad a zene. Mindketten tanácstalanul néznek körbe. Amint újra felcsendülnek a dallamok, ismét összeölelkeznek, hogy újra önmaguk lehessenek. Ugyanarra gondolnak. Aztán visszatérnek az asztalukhoz, megfogják a másik kezét, és most már mélyen egymás szemébe néznek. Mosolyognak, és boldogok, hogy egymáséi lehetnek, hiszen számukra ez a pillanat jelenti a jövőt. 

(Hegyesi Hajni és Aranyi Szandi fordítása)

Az ellentétek vonzzák egymást

Már az első perctől kezdve igaz volt ránk: az ellentétek vonzzák egymást. Ő a hideget imádja, én a meleget; ő napközben aktív, én pedig éjjeli bagoly vagyok; ő igazi húsimádó, én inkább a zöldséget választom; míg ő vallásos, én cseppet sem; őt mindig is a sportok vonzották, engem viszont a könyvek; ő a hegyeket szereti, én a tengert. 

Egy valamiben azonban nagyon is egyetértünk: jobb, ha elválunk. 

(Ágoston Eszter és Szentgyörgyi Rebeka fordítása)

(A fordítások a PPKE-n a 2020/21-es év őszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)

fotó: @finesztra

ILDIKO NASSR MIKROFIKCIÓI “SÜRGETŐ KÉRDÉSEKRŐL, ÁLCÁKRÓL, RUTINOKRÓL”

Ildiko Nassr (1976, Río Blanco, Jujuy) az észak-argentin mikrofikció egyik legismertebb szerzője, a műfaj különböző szempontú antológiáinak visszatérő szereplője. “Sürgető kérdések, álcák, rutinok” című könyvét küldte el nekünk (köszönet érte), amely az elmúlt húsz év szövegeiből készült válogatás. Több poszt is készül majd az írásaiból, ebben az elsőben öt szöveg olvasható, mind jól mutatja, mennyire heterogén természetű a mikrofikció, a fordítás során, ami sokunknak okozott hosszas fejtörést, sokszor az segített, ha a költészet felől közelítettünk és a szövegekben megjelenő képeket próbáltuk valamiféle narratívába illeszteni.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, hogyan gondolkodik a szerző ezekről a mikrofikciókról, illetve magáról az írásról, lássuk először is, hogyan fogalmaz ő maga a kötet bevezetőjében:

“Nehéz tetten érni az évek múlását, korszakokra osztani az életet, kiválasztani az igazán fontos momentumokat. Mi az, ami igazán fontos az életben, mikor valójában minden egyes nap átélünk emlékezetes helyzeteket? Honnan lehet tudni, melyek ezek az emlékezetes helyzetek? Mitől lesz egy-egy esemény emlékezetes? Hogyan választjuk ki, mi az, amire emlékezni akarunk, és mi az, amit el akarunk felejteni?”

 

Buszforduló

Minden úton tiszta lappal indulunk. A hétfő este lemossa könnyeinket. Kígyóként kúszik fülünkbe az almafa suttogása: felejtésre csábít. Kezünket elrejtjük, mielőtt a repedésből előbújó pók áldozatává lenne. Belefeledkezünk egy hangosan ezerig számoló kislány hangjába. Várakozunk a buszra, amely elvisz minket úticélunkhoz, mintha az valóban létezne. Zajok és szagok tengerében sodródunk ismeretlen utcákon. Szavak után kutatunk, melyekkel leírhatnánk ezt a mulandó világot, mintha csak az elveszett Paradicsom egy apró része volna.

 

Szemtanú

Az autó hátsó üléséről figyelem, ahogyan hazáig kísér minket a hold, majd odakint marad az éjszakában. Anyukám jól vezet, száguldunk a sötét utakon, ahol még táblák sincsenek. Minden este ugyanaz. Utunkon most is a hold kísér bennünket, anyukám mezítláb tapossa a pedálokat, nem szól egy szót sem. Azon tűnődőm, vajon mire gondolhat. Aztán egyszer csak megjelenik egy fehérruhás nő, aki elviszi a holdunkat, és véget vet anyám hallgatásának.

 

A másik

A kisfiú az ablakból nézelődik. Szemével azt a másik fiút kutatja, aki pont olyan, mint ő. Tudja jól, hogy itt él, valahol ebben a világban, és biztos benne, hogy egy szép napon rátalál. Ő most a nagyablakos szoba foglya, és édesanyja sem tudja megmondani, hogy a betegsége mikor engedi szabadon. A kisfiú csak arra gondol, hogy az a másik az ablakban biztosan egészséges, bújócskázik a többi gyerekkel, és egy olyan világban kalandozik, ahol ő legfeljebb képzeletben járhat.

 

A megszokás rabja

Szerettem csak úgy üldögélni a téren és bámészkodni. Gátlástalanul figyeltem az embereket, mintha ők nem láthatnának engem. Elképzeltem, milyen lehet az életük, mi teszi őket boldoggá, mit csinálnak szabadidejükben, kivel és hogyan élnek. Elképzeltem a szeretteikkel és barátaikkal folytatott mindennapi beszélgetéseiket. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, és mi foglalkoztatja őket. Képzeletem nem ismert határt. Nem szóltam senkihez, csak ültem, nézelődtem és ábrándoztam. Van, aki a galambokat eteti a tereken, én a képzelőerőmet tápláltam. Aztán egy napon lerombolták a teret, és börtönt építettek a helyére.

 

Nők

Egy nő munka után angolul tanul. Egy másik biciklit vásárol és a háza udvarán gyakorol vele. Egy harmadik kitalált történeteket és verseket ír szerelemről, költészetről. Az utolsó pedig jóval fiatalabb szeretőt tart, akinek már kisebb vagyont adott. Az utolsó fillérig a férjétől lopta. Egy a vágyuk: Szabadok akarnak lenni.

 

(A fordítások a PPKE-n az 2019/20-as év őszi és tavaszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
(Fotó: @gauchomagiar)

 

 

Pablo Urbanyi három rövidebbmintegypercese

A magyar származású Pablo Urbanyi már szerepelt egy mikrofikcióval az oldalon – itt -, ez alkalommal “Cuentos de minutos” (Párperces novellák) című kötetéből válogattunk három szöveget.

 

Törekvés

A fekete és más, színes bőrű emberek egyik legrombolóbb törekvése, hogy úgy akarnak élni és viselkedni, mint a fehérek. Igaz, hogy a fehérben minden szín megtalálható, mégsincs náluk színtelenebb nép. A színes bőrűek törekvésének célja tehát nem más, mint a szemmel látható kisebbségből a szürke tömegbe olvadni.

 

Aranyszabály

Soha ne az oklevelei, publikációi vagy tévés szereplései alapján válassz tanárt, mestert, orvost vagy bármilyen más szakértőt.

Mert minél többet publikál valaki, és minél többször vállal nyilvános szereplést, annál kevesebb időt szán a diákjaira, a tanításra, a gyógyításra, az életre.

A legfontosabb talán az, hogy elég időt töltsön kocsmákban, a legkülönfélébb könyvek és emberek társaságában.

 

Csak egy nő

Tanúja voltam, esküszöm.

Egy kávézó asztalánál üldögélt, és a következőket csinálta, mind egyszerre:

  1. Telefonált.
  2. Rágózott.
  3. Az asztalon lévő újság fölött egy kis tükörben nézegette az arcát (és annak minden apró részletét), miközben sminkjét igazgatta kisujjával, amelyen hosszú, zöld műköröm díszelgett.
  4. Időnként körbepillantott. Talán várt valakit? Vagy csak azt nézte, figyelik-e?
  5. Muffint majszolt.
  6. Kávézott.
  7. Olvasgatta az újságot.
  8. És csak beszélt és beszélt.

Csak egy nő volt, a modern világ csodája. De vajon igazi? Létezik ilyen egyáltalán?

 

(PPKE-BTK műfordító csoport 2019/20/1)

 

Szerelem?

Raúl Brasca szintén argentin szerző, a mikrofikció műfajához elsősorban kritikusként, elméleti szakemberként kapcsolódik, több fontos antológia szerkesztője, folyamatosan jelennek meg cikkei rövidprózával foglalkozó folyóiratokban.

RAÚL BRASCA

Szerelem 1.

Ő szereti a szerelmet. Én nem. Én őt szeretem, beleértve természetesen az ő szerelem iránti szeretetét is. Én szerelmet nem adok neki. Én csak szavakba csomagolt szenvedélyt adok, abból viszont nincs hiány. Ő pedig becsapja magát, szerinte ez a szerelem és ezért szereti, amit tőlem kap: szereti a csalót, aki bennem rejtőzik. Én nem szeretem őt és engem a látszat sem csap be, én nem őt szeretem. Mindennapos történet a miénk, nincs benne semmi különös: két ember, akik kitartanak egymás mellett, és akiket egy félreérthető és egy félreértett érzés köt össze. Boldogok vagyunk.

Szerelem 2. 

Azt hiszi, hogy én csak a szerelembe vagyok szerelmes, őt pedig csak a szex érdekli. Hadd higgye. Amikor a teste olyan hatással van rám, hogy abba beleremegek, azt ő a szavaknak tulajdonítja. Amikor az én testem van rá olyan hatással, hogy beleremeg, azt a saját hevességének gondolja. Mindenesetre szeret engem, én pedig hagyom, hogy áltassa magát, mert én is szeretem őt. Jól tudom, hogy addig leszünk csak ilyen boldogok, amíg úgy hiszi, nem szeretjük egymást.

(A fordítás felelőse: Letti)

Férfiak és nők

Pablo Urbányi magyar származású, Kanadában élő argentin író. Elsősorban hosszabb prózákat ír, néhány regénye, novellája magyarul is megjelent, ezt a mikrofikciót pedig ő maga választotta a saját szövegei közül.

 

PABLO URBÁNYI

Párbeszéd

Férfi és nő, a három fős kanapé két végében ülnek. A nő szeméből némi aggodalom sugárzik. A férfi végül erőt vesz magán és megszólal:
Férfi: Rossz kedvűnek tűnsz, van valami baj?
Lány: Semmi. Kérlek, ne kombinálj.
Rövid szünet után:
Férfi: Rossz kedvű vagy valami miatt, amit mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit csináltam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem csináltam?
Nő: Nem.
Hosszabb szünet. A férfi mély levegőt vesz és lassan tagolva a szavakat így szól:
Férfi: Az a baj, hogy véletlenül mondtam valamit, azzal kapcsolatban, amit csináltam, pedig nem lett volna szabad se megtennem se kimondanom, vagy legalábbis az érzéseidet figyelembe véve másképp kellett volna mondanom vagy csinálnom?
Nő: Valami ilyesmi. De elég, inkább hagyjuk.

(A fordítás felelőse: Szani)

 

Lopott pillantás

Az argentin szerző második megjelenése a blogon, ő maga azt mondja a szövegeiről, hogy nehezen fordíthatóak, mert sok bennük a nyelvi vicc. Ebben a mikrofikcióban is van ilyen, ha jobban megnézzük a címet és a végkicsengést, de remélhetőleg ebben az esetben magyarul is működik.

LUISA VALENZUELA

Lopott pillantás

Igaz, ami igaz, a fenekemre tette a kezét és éppen rá akartam kiáltani, amikor a busz elhaladt egy templom előtt, és láttam, hogy keresztet vet. Végül is rendes srác, gondoltam magamban. Talán nem is szándékosan csinálja, vagy esetleg nem tudja a bal keze, mit csinál a jobb. Igyekeztem a busz belsejébe húzódni – hiszen egy dolog mentegetni valakit és egy másik hagyni, hogy fogdossanak – de egyre több utas szállt fel és nem lehetett moccanni sem. Hiába próbáltam beljebb húzódni, csak még jobban hozzám nyomta a tenyerét, és még meg is simogatott. Idegesen mozgolódtam. Ő is. Elhaladtunk egy újabb templom előtt, de most észre sem vette és ezúttal csak azért emelte a kezét a homlokához, hogy letörölje róla az izzadtságot. Lopva pillantottam rá és csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy azt higgye, hogy tetszik nekem a dolog. Nem tudtam hova menekülni és ettől kirázott a hideg. Ekkor úgy döntöttem, revansot veszek és a fenekére tettem a kezem. Néhány háztömbbel odébb az emberáradat elsodort mellőle. A leszállók magukkal rántottak és már bánom, hogy ilyen hirtelen szem elől veszítettem, mert a pénztárcájában csak 7400 régi peso volt, és kettesben ennél sokkal többet akaszthattam volna le róla. Kedvesnek tűnt. És bőkezűnek.

(a fordítás felelőse: Kun Dani)

Családregény mikrofikcióba zárva

Gyakran éri az a vád egyes mikrofikciókat, hogy a rövidség a minőség rovására megy, és kétségtelenül előfordul, egy-egy szöveg annyira a végső csattanóra koncentrál, hogy egészen vicc jelleget ölt és egyszerhasználhatóvá válik. Nem ez a helyzet a következő szöveggel, amely szintén egy kortárs argentin szerző tollából (billentyűjétől) származik, és amelynek sorai mögött egy többgenerációs családtörténet sejlik fel.

EDUARDO GOTTHELF

Glühwein

Arrafelé ilyenkor glühweint árulnak az utcán, fűszerekkel ízesített forró vörösbort. Elfeledteti az emberrel, hogy fázik.

Úgy mesélték nekem, a dédszüleid a keleti pogromok elől menekülve szenteste keltek át a határon, mert olyankor kevésbé őrizték.

A nagyszüleid, a család egyetlen túlélői, `37 karácsonyán szöktek meg Németországból.

Ez volt az első ital, amit ott ittam, `76 karácsonyán. Édesanyád itt maradt, várandós volt veled, azt hittük, nem fenyegeti veszély. A többit már tudod.

Amikor `82 karácsonyán visszatértem, hoztam hat üveggel. Az utolsót egy különleges alkalomra tartogattam. Hogy ízlik? Biztos le fogunk részegedni, hiszen Buenos Aires-ben karácsonykor sincs hideg. Mindegy, a mínusz tizenöt fokot úgyis a szívemben érzem.

Egészségedre! Jó utat, fiam. Kívánom, hogy legyen munkád, boldog életed, és hogy a te gyerekeidnek ne kelljen útra kelniük karácsonykor.

(A fordítás felelőse: Wagner Hella)

Egy mesebeli herceg ma

Az ismert nép- (vagy mű-) mesei motívumok is gyakran szerepelnek a mikrofikciós átírások áldozatai között. Luisa Valenzuela kortárs argentin szerző a műfaj élő alkotói közül az egyik legnépszerűbb, négy változatban is újraírta a mesebeli herceget, ezek közül olvashatunk most egyet:

LUISA VALENZUELA

4 Herceg 2

Hercegünk az álomtörő csókot gyakorolja. Felismeri nem mindennapi tehetségét és arra törekszik, hogy a maximumig finomítgassa azt. A siker nem garantált. Lényegtelen is, hiszen ő rendkívül daliás, fiatal és előtte az élet.

Látja, hogy sikere nem elsöprő, de nem azért nem az, mert a lánykák, akiket megcsókol, nem ébrednek fel. Nem, nem, épp ellenkezőleg. Képes egészen közel lopakodni a hálószobákhoz, és mikor megtalálja a lányokat legmélyebb álmaikba merülve, megcsókolja őket. Ekkor a lányok felébrednek. Túlságosan is. Követelőzni kezdenek, akaratossá válnak, megvilágosodnak, ráébrednek az életre, a világra, vágyaikra és kívánságaikra… s elkezdenek követelőzni.

Pedig nem ilyennek szereti őket.

Kitart igyekezete mellet, mert egy nap eljön majd az igazi, a végső megmérettetés. Tudja, hogy valahol a hatalmas királyság rejtett zugában egy gyönyörű hercegnő a legmélyebb álmát alussza, és csak az ő megváltó csókjára vár. Ami megváltja a lányt és a herceget is. Mindkettőjüket. Egyszerre, és egyformán.

Történetünk hercege a keresésnek szenteli életét, csókolgat itt is, ott is, fittyet hányva a következményekre. Csókol és már ott sincs, épp csak egy kicsit nyugtalankodik. Számára nem múlnak az évek, míg kitartóan tovább keresgél. Ugyanolyan fiatal és daliás, feltehetően bölcsebb is. Már körültekintőbben csókol, mégis nagyobb hatást ér el minden alkalommal. Csak a látszat kedvéért folytatja a keresést, az eredmények számára teljesen érdektelenek.

Mikor végül megtalálja az alvó szépséget, – aki örök idők óta a hercegére várt, hogy felébressze -, hozzá sem ér. Nem tesz semmit, meg sem csókolja, még csak a kristálykoporsóból sem emeli ki. Mindössze annyit tesz, hogy végtelen elővigyázatossággal átszállíttatja a palotájába. Ott, egy a naptól is védett szobába zárja, és messziről figyeli. Férfi és nő, távol egymástól, mindketten mozdulatlanok. A lány egy kincs. Csodaszép, úgy fekszik a koporsójában, mintha csak a csókra várna. De a csók, ami felébreszthetné, a herceg száján szárad, kiszárítja a száját, ő maga is kiszárad, mert soha sem sikerült megtanulnia, hogyan ébressze fel a királylányt eléggé, de nem teljesen.

„Tisztelem” mondja azoknak, akiket érdekel. Azok meg helyeselnek.

(A fordítás felelőse: Letti)

 

Egy lehetséges (másik) teremtéstörténet

A mikrofikciók szerzői nem csak görög-római mítoszokat és ismert irodalmi műveket írnak át szívesen, de gyakran bibliai történeteket is továbbgondolnak. Marco Denevi egyik “hamisítása” a teremtést helyezi egy kicsit más kontextusba.

MARCO DENEVI

Teremtés

Az utolsó atomháború során odaveszett az emberiség és a civilizáció. A Föld színe kietlen pusztasággá változott. Valahol Keleten mégis megmenekült egy űrhajós gyermeke. A fiú gyomokon élt és egy barlangban aludt. A katasztrófa borzalmától kétségbeesetten, hosszú ideig csak sírni tudott és az édesapjáért könyörögni. Az emlékei homályossá és töredékessé váltak: önálló életre keltek és önkényesen jöttek-mentek, mint az álmok. A rettegését üres félelem váltotta fel. Néha-néha feltűnt előtte apja alakja, amint rámosolyog vagy megdorgálja, vagy épp amint beszáll az űrhajójába, majd lángcsóvák és hatalmas robaj kíséretében eltűnik a felhők közt. Ilyenkor őrült magányában térdre rogyott és kérlelte édesapját, hogy térjen vissza. Időközben a felszín újra kizöldült: a növények virágba borultak és a fákon gyümölcs termett. A kisfiú férfivá érett és nekilátott felfedezni a vidéket. Egy napon madarat látott, másnap farkassal találkozott. Harmadnap váratlanul egy korabeli lánnyal találta szembe magát, aki hozzá hasonlóan túlélte az atomháború pusztítását.

Mi a neved? – kérdezte tőle.

Éva – felelte a lány – és neked?

Ádám.

(A fordítás felelőse: Kun Dániel)