Ildiko Nassr

ILDIKO NASSR MIKROFIKCIÓI “SÜRGETŐ KÉRDÉSEKRŐL, ÁLCÁKRÓL, RUTINOKRÓL”

Ildiko Nassr (1976, Río Blanco, Jujuy) az észak-argentin mikrofikció egyik legismertebb szerzője, a műfaj különböző szempontú antológiáinak visszatérő szereplője. “Sürgető kérdések, álcák, rutinok” című könyvét küldte el nekünk (köszönet érte), amely az elmúlt húsz év szövegeiből készült válogatás. Több poszt is készül majd az írásaiból, ebben az elsőben öt szöveg olvasható, mind jól mutatja, mennyire heterogén természetű a mikrofikció, a fordítás során, ami sokunknak okozott hosszas fejtörést, sokszor az segített, ha a költészet felől közelítettünk és a szövegekben megjelenő képeket próbáltuk valamiféle narratívába illeszteni.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, hogyan gondolkodik a szerző ezekről a mikrofikciókról, illetve magáról az írásról, lássuk először is, hogyan fogalmaz ő maga a kötet bevezetőjében:

“Nehéz tetten érni az évek múlását, korszakokra osztani az életet, kiválasztani az igazán fontos momentumokat. Mi az, ami igazán fontos az életben, mikor valójában minden egyes nap átélünk emlékezetes helyzeteket? Honnan lehet tudni, melyek ezek az emlékezetes helyzetek? Mitől lesz egy-egy esemény emlékezetes? Hogyan választjuk ki, mi az, amire emlékezni akarunk, és mi az, amit el akarunk felejteni?”

 

Buszforduló

Minden úton tiszta lappal indulunk. A hétfő este lemossa könnyeinket. Kígyóként kúszik fülünkbe az almafa suttogása: felejtésre csábít. Kezünket elrejtjük, mielőtt a repedésből előbújó pók áldozatává lenne. Belefeledkezünk egy hangosan ezerig számoló kislány hangjába. Várakozunk a buszra, amely elvisz minket úticélunkhoz, mintha az valóban létezne. Zajok és szagok tengerében sodródunk ismeretlen utcákon. Szavak után kutatunk, melyekkel leírhatnánk ezt a mulandó világot, mintha csak az elveszett Paradicsom egy apró része volna.

 

Szemtanú

Az autó hátsó üléséről figyelem, ahogyan hazáig kísér minket a hold, majd odakint marad az éjszakában. Anyukám jól vezet, száguldunk a sötét utakon, ahol még táblák sincsenek. Minden este ugyanaz. Utunkon most is a hold kísér bennünket, anyukám mezítláb tapossa a pedálokat, nem szól egy szót sem. Azon tűnődőm, vajon mire gondolhat. Aztán egyszer csak megjelenik egy fehérruhás nő, aki elviszi a holdunkat, és véget vet anyám hallgatásának.

 

A másik

A kisfiú az ablakból nézelődik. Szemével azt a másik fiút kutatja, aki pont olyan, mint ő. Tudja jól, hogy itt él, valahol ebben a világban, és biztos benne, hogy egy szép napon rátalál. Ő most a nagyablakos szoba foglya, és édesanyja sem tudja megmondani, hogy a betegsége mikor engedi szabadon. A kisfiú csak arra gondol, hogy az a másik az ablakban biztosan egészséges, bújócskázik a többi gyerekkel, és egy olyan világban kalandozik, ahol ő legfeljebb képzeletben járhat.

 

A megszokás rabja

Szerettem csak úgy üldögélni a téren és bámészkodni. Gátlástalanul figyeltem az embereket, mintha ők nem láthatnának engem. Elképzeltem, milyen lehet az életük, mi teszi őket boldoggá, mit csinálnak szabadidejükben, kivel és hogyan élnek. Elképzeltem a szeretteikkel és barátaikkal folytatott mindennapi beszélgetéseiket. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, és mi foglalkoztatja őket. Képzeletem nem ismert határt. Nem szóltam senkihez, csak ültem, nézelődtem és ábrándoztam. Van, aki a galambokat eteti a tereken, én a képzelőerőmet tápláltam. Aztán egy napon lerombolták a teret, és börtönt építettek a helyére.

 

Nők

Egy nő munka után angolul tanul. Egy másik biciklit vásárol és a háza udvarán gyakorol vele. Egy harmadik kitalált történeteket és verseket ír szerelemről, költészetről. Az utolsó pedig jóval fiatalabb szeretőt tart, akinek már kisebb vagyont adott. Az utolsó fillérig a férjétől lopta. Egy a vágyuk: Szabadok akarnak lenni.

 

(A fordítások a PPKE-n az 2019/20-as év őszi és tavaszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
(Fotó: @gauchomagiar)