Mikrodekameron és egyéb vírusos mikrofikciók

A pandémia idején több, a helyzettel kapcsolatos mikrofikció-antológia is megjelent spanyol nyelven, ezúttal a Mikrodekameron és a Microbios című gyűjteményekből válogattunk (bibliográfia a poszt végén). Az első néhány szöveg közvetlenül kapcsolódik a helyzethez, a többi áttételesebben.

Írtam erről egy kicsit részletesebben is:

“A koronavírus és a világjárvány úgynevezett „sürgősségi” (a helyzetre gyorsan reagáló) irodalmának is kiemelt műfaja lett a mikrofikció, a magát „Pandémikus Minifikcionistáknak” nevező társaság például Microbios (Mikrobák) címen adott ki még 2020-ban, pár hónappal a pandémia kezdete után egy kifejezetten a helyzetre reflektáló antológiát. Még ugyanabban az évben két másik gyűjtemény is megjelent: a Microdecamerón(„Mikrodekameron”), mely nemcsak a nagybetűs Dekameron apropóját követve kapta ezt a címet  (mint például a New York Times kezdeményezte, magyarul is megjelent Dekameron Projekt), hanem pontosan követi a Boccaccio-féle minta struktúráját is: tíz szerző, tíz nap, tíz téma. A legnagyobb különbség talán éppen az, amit miatt itt említem, ugyanis míg a firenzei ifjak valóban el tudtak szakadni az „itt és most”-tól, mikrotársaik írásaiban igen gyakran megjelennek a koronavírushoz kapcsolódó témák. Hogy a műfaj mennyire Covid-kompatibilis, azt egy másik kiadvány is alátámasztja: a Brevilla című mikrofikciós folyóirat több mint tíz ország majd’ háromszáz szerzőjének írásait tartalmazó Brevirus (Röpvírus) című antológiája.” (A teljes cikk, melyben elsősorban a műfajról írok, de ahonnan ez az idézet is származik, a következő linken olvasható: Cikk a mikrofikció műfajáról és aktualitásáról)

Dina Grijalva: Párban pandémiában

Alighogy megismerkednek, fülig egymásba szeretnek. Szívből gyűlölik a munkanapokat, melyek románcuk útjába állnak. Aztán jön egy halálos vírus és a kormány elrendeli, hogy mindenki maradjon otthon. Karanténba vonulnak, a fiú a lányhoz költözik – örülnek, hogy végre mindenre van idejük. Megtörténik minden, aminek meg kell történnie. Azt kívánják, bár soha ne érne véget a vírushelyzet. 

Dina Grijalva: Virtuális szerelem

A neten ismerkedtek meg, bekövették egymást. Szerelmük színtere a virtuális tér, ott lelnek rá a boldogságra. Naphosszat csak csetelgetnek, üzengetnek, gugliznak és kattintgatnak, na meg persze twittereznek. Románcuk a Whatsapp, Facebook, Messenger, Instagram, Youtube, Zoom által teljesedik ki. Egyre jobban egymásba gabalyodnak a világhálón, mígnem egy végzetes rendszerhiba örökre elszakítja őket egymástól.

Lorena Escudero: Zajok

Reggelente könnyű figyelmen kívül hagyni, az itthoni tennivalók és a porszívó hangja mellett meg sem hallani. Délben már intenzívebb a hangja, ezért kénytelen vagyok feltekerni a rádiót. A délután viszont hamar eltelik a forgalom nyüzsgésével a háttérben. Este a legnehezebb: amikor lefekszem, akkor már képtelenség nem hallani és eszembe jut, hogy ma sem ettem semmit.  

Ildiko Nassr: Helycsere

Ildiko Nassr megkérdezte tőlem ma reggel, hol voltam mindezidáig. Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal utazgattam. Nem tudtam hirtelen, mit is mondjak, hogy ne zaklasson fel a hely emléke, ahol az elmúlt heteket töltöttem, és amit jó időre elvettem tőle. Én, aki a saját nevemre sem emlékszem. De ő annyira boldogan kelt fel, tele a gyermekkor érzésével, hogy kénytelen voltam elbúcsúzni tőle, és hagyni, hogy visszatérjen.

Paola Tena: Mágikus kövek

Igazából az úgy volt, hogy a faluban szerettük megtréfálni Bartolót, mivel olyan naív volt, mint egy férfitestbe bújt gyerek. Tudtuk, hogy titokban szerelmes Claritába, ezért azt mondtuk neki, hogy mágikus kövek vannak a folyóban, melyek láthatatlanná teszik azt, aki a táskájában hordja őket. Így megcsókolhatod anélkül, hogy észrevenné, győzködtük. A folyóhoz sietett, mi pedig követtük, miközben majd meghaltunk a nevetésről. Mindenhova fekete köveket rejtett: a nadrág- és kabátzsebébe, még az ócska övtáskájába is, amit mindig magánál hordott. Kövektől megrakott zsebei csak úgy zörögtek a faluba vezető úton. Amikor elhaladt a szomszédok előtt, azt gondolván, hogy senki sem látja, boldogan mosolygott. Azt ugyanis nem tudta, hogy mi már mindenkit beavattunk. Végül Clarita hazához ért, fellépett a tornácra és menten szájon csókolta. Vártuk, hogyan fog reagálni a lány: felpofozza, fellöki, de legalábbis elutasítja. De nem, a lány szorosan magához ölelte Bartolót, visszacsókolta, majd mindketten köddé váltak. A szemünk láttára tűntek el, csak egy kupac fekete kő maradt utánuk. Ezt láthatod most te is.

Patricia Nasello: Turbulencia 

A cirkusz akkor kezdett el egy kicsit is érdekelni, amikor az állatokat emberekre cserélték. Eleinte teljesen lenyűgözött, ahogy a rémült tekintetű, remegő lábú, nevetségesen vézna öreg bácsik ugrálnak a tűzkarikákon át. De aztán hamar meguntam a vénemberek rémüldözését, szánalmas mutatvány volt, pont ugyanúgy viselkedtek, ahogy azelőtt az állatok. Most már csak a bűvész miatt veszek jegyet, szeretem nézni, ahogy gyerekeket húz elő a cilinderéből. Mikor előkapja őket, azt sem tudják, hol vannak, mintha turbulenciába keveredtek volna, madárnak képzelve magukat ügyetlenül csapkodni kezdenek a karjaikkal, felrepülnek a sátor tetejéig, vagy ameddig bírnak, amíg el nem fogy az erejük. Aztán lezuhannak.

Ildiko Nassr: Vadászok

Úgy döntöttek, majd vadásznak maguknak valami vacsoráravalót. Jól felöntöttek a garatra, aztán elkaptak egy őzet, alig ellenkezett, amikor előrántották a kést. Szelíd állat volt, szép kis példány, a húsa pedig mennyei. 

– Ilyen jót még életemben nem ettem – szólalt meg az egyik.

– Erre inni kell!  – emelte poharát a másik.

A felét ott helyben megsütötték, a maradék pont befért a fagyasztóba. Egészen másnap hajnalig tartott a mulatság. De a hegyen nappal már nem olyan vidám az élet, elindultak hát hazafelé. Útközben megállították őket a vadőrök, rutinellenőrzés, ilyenkor általában mindent átvizsgálnak, de sebaj, úgysincs rejtegetnivalójuk. Kipakoltak mindent a furgonból, közben még viccelődtek is. Aztán meglátták, hogy a hűtőládában egy nő fekszik félbevágva

Dina Grijalva: Kényszerképzet

A mikrofikciót választottam irodalmi műfajomnak, és azóta is rajongok a minimalizmusért. Ott hagytam a nagy erdei házamat, ahol annyira boldog voltam, s most parányi padlásszobában lakom, ahol gyönyörű kiskertet művelek: fűszálaimra egy bonsai vet árnyékot. Sokat elmélkedem és a törpeuszkáromat simogatom, miközben apró falatokat reggelizem. Már csak arra vágyom, hogy miután elalszom, egyszer csak Liliputban ébredjek fel.

Biblio:

MicroDecamerón. Hétszáz év múlva. Szerk. Paola Tena. Quarks Ediciones Digitales. 2020. Letölthető spanyol nyelven: https://quarksedicionesdigitales.wordpress.com/2021/02/27/microdecameron/

Microbios. Szerk. Natalia Madrueño, Patricia Rivas. Dendro Ed. 2020. Letölthető spanyol nyelven: https://dendroeditorial.wordpress.com/2020/11/08/microbios-minificcionistas-pandemicos/

A fordítások a PPKE-BTK 2021/22-es tanévének spanyol műfordító szemináriumán készültek, részt vettek: B. Kinga, E. Chadia, H. Eszter, N. Nóra, P. Dóri, R. Enikő, R. A. Manuela, H. Aletta, Sz. Anett, A. Szandi.

ILDIKO NASSR MIKROFIKCIÓI “SÜRGETŐ KÉRDÉSEKRŐL, ÁLCÁKRÓL, RUTINOKRÓL”

Ildiko Nassr (1976, Río Blanco, Jujuy) az észak-argentin mikrofikció egyik legismertebb szerzője, a műfaj különböző szempontú antológiáinak visszatérő szereplője. “Sürgető kérdések, álcák, rutinok” című könyvét küldte el nekünk (köszönet érte), amely az elmúlt húsz év szövegeiből készült válogatás. Több poszt is készül majd az írásaiból, ebben az elsőben öt szöveg olvasható, mind jól mutatja, mennyire heterogén természetű a mikrofikció, a fordítás során, ami sokunknak okozott hosszas fejtörést, sokszor az segített, ha a költészet felől közelítettünk és a szövegekben megjelenő képeket próbáltuk valamiféle narratívába illeszteni.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, hogyan gondolkodik a szerző ezekről a mikrofikciókról, illetve magáról az írásról, lássuk először is, hogyan fogalmaz ő maga a kötet bevezetőjében:

“Nehéz tetten érni az évek múlását, korszakokra osztani az életet, kiválasztani az igazán fontos momentumokat. Mi az, ami igazán fontos az életben, mikor valójában minden egyes nap átélünk emlékezetes helyzeteket? Honnan lehet tudni, melyek ezek az emlékezetes helyzetek? Mitől lesz egy-egy esemény emlékezetes? Hogyan választjuk ki, mi az, amire emlékezni akarunk, és mi az, amit el akarunk felejteni?”

 

Buszforduló

Minden úton tiszta lappal indulunk. A hétfő este lemossa könnyeinket. Kígyóként kúszik fülünkbe az almafa suttogása: felejtésre csábít. Kezünket elrejtjük, mielőtt a repedésből előbújó pók áldozatává lenne. Belefeledkezünk egy hangosan ezerig számoló kislány hangjába. Várakozunk a buszra, amely elvisz minket úticélunkhoz, mintha az valóban létezne. Zajok és szagok tengerében sodródunk ismeretlen utcákon. Szavak után kutatunk, melyekkel leírhatnánk ezt a mulandó világot, mintha csak az elveszett Paradicsom egy apró része volna.

 

Szemtanú

Az autó hátsó üléséről figyelem, ahogyan hazáig kísér minket a hold, majd odakint marad az éjszakában. Anyukám jól vezet, száguldunk a sötét utakon, ahol még táblák sincsenek. Minden este ugyanaz. Utunkon most is a hold kísér bennünket, anyukám mezítláb tapossa a pedálokat, nem szól egy szót sem. Azon tűnődőm, vajon mire gondolhat. Aztán egyszer csak megjelenik egy fehérruhás nő, aki elviszi a holdunkat, és véget vet anyám hallgatásának.

 

A másik

A kisfiú az ablakból nézelődik. Szemével azt a másik fiút kutatja, aki pont olyan, mint ő. Tudja jól, hogy itt él, valahol ebben a világban, és biztos benne, hogy egy szép napon rátalál. Ő most a nagyablakos szoba foglya, és édesanyja sem tudja megmondani, hogy a betegsége mikor engedi szabadon. A kisfiú csak arra gondol, hogy az a másik az ablakban biztosan egészséges, bújócskázik a többi gyerekkel, és egy olyan világban kalandozik, ahol ő legfeljebb képzeletben járhat.

 

A megszokás rabja

Szerettem csak úgy üldögélni a téren és bámészkodni. Gátlástalanul figyeltem az embereket, mintha ők nem láthatnának engem. Elképzeltem, milyen lehet az életük, mi teszi őket boldoggá, mit csinálnak szabadidejükben, kivel és hogyan élnek. Elképzeltem a szeretteikkel és barátaikkal folytatott mindennapi beszélgetéseiket. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, és mi foglalkoztatja őket. Képzeletem nem ismert határt. Nem szóltam senkihez, csak ültem, nézelődtem és ábrándoztam. Van, aki a galambokat eteti a tereken, én a képzelőerőmet tápláltam. Aztán egy napon lerombolták a teret, és börtönt építettek a helyére.

 

Nők

Egy nő munka után angolul tanul. Egy másik biciklit vásárol és a háza udvarán gyakorol vele. Egy harmadik kitalált történeteket és verseket ír szerelemről, költészetről. Az utolsó pedig jóval fiatalabb szeretőt tart, akinek már kisebb vagyont adott. Az utolsó fillérig a férjétől lopta. Egy a vágyuk: Szabadok akarnak lenni.

 

(A fordítások a PPKE-n az 2019/20-as év őszi és tavaszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
(Fotó: @gauchomagiar)

 

 

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑