Szerző: mikrofikciok

Fernando Iwasaki horrorisztikus mikrofikciói

Várnai Gina posztja

Fernando Iwasaki (1961- Lima) Halotti kelengye című mikrofikciós kötete különleges csemege a kortárs spanyol nyelvű irodalomban. Humorosan horrorisztikus –  vagy horrorisztikusan humoros – egypercesei olyan félhomályos világba kalauzolnak minket, ahol az élet és a halál, a földi lét és a szellemvilág randevúzik, a narrátorról pedig senki sem tudja, hogy az élők sorából beszél hozzánk, vagy a sírból szűrődik át a hangja. Ezek a rövid, a szerző gyermekkorából, illetve a perui hiedelem- és misztériumvilágból inspirálódó szövegek olyanok, akár az emberi psziché mélységeiben megbúvó – a szerző szavait idézve – fekete gyöngyszemek.

A barlang

Gyerekkoromban imádtunk a nővéreimmel anyáék ágya alatt játszani. Néha sátornak képzeltük, máskor meg iglunak az Északi-sark közepén, de a legjobb mégis az volt, mikor barlangosat játszottunk alatta. Milyen hatalmas volt anyáék ágya! Egyszer elvettem az éjjeliszekrényről az elemlámpát és mondtam a nővéreimnek, hogy elindulok felfedezni a barlang mélyét. Először kinevettek, aztán egyre mérgesebbek lettek, végül pedig üvöltözni kezdtek utánam. De én nem foglalkoztam velük, kúszva-mászva tovább vonszoltam magam, és egy idő után már nem is hallottam a kiabálásukat. A barlang hatalmas volt, és mire az elemlámpa lemerült, már úgysem tudtam volna visszamenni. Nem tudom, hány év telhetett el azóta, mert a pizsamámat már rég kinőttem, és úgy kell magamra kötöznöm, mint Tarzannak.

Azt hallottam, anya meghalt.

Pán Péter

Teliholdkor mindig bezárom az ablakokat, mert Mendoza apja a farkasember és nem akarom, hogy bemásszon a szobámba. Igazából nem kéne félnem, mert Salazar apja Batman, és ilyentájt valószínűleg már az utcákon őrködik. Inkább bezárom az ablakot, mert Merino azt mondja, az ő papája Joker, és Joker bosszút akar állni Salazar apján. Minden barátom apja szuperhős vagy hírhedt alvilági alak. Bezzeg az én apám csak egy közönséges biztosítási ügynök, aki folyton azzal nyaggat, hogy ne képzeljek be magamnak ilyen őrültségeket. Pedig ez egyáltalán nem őrültség, mert múltkor Gómez elárulta, hogy az ő apja Tarzan, még a kését is megmutatta, amiről csöpögött a leopárdvér. Azt szeretném, ha az én apám is lenne valaki! De hát ki látott már nyakkendős, kockás zakós szuperhőst? Ha én lehetnék Conan, Skywalker vagy Spiderman fia, senki nem püfölne el a nagyszünetben. Azon is elgondolkodtam, vajon melyik hős lehetne az apám? Egyik nap újságolvasás közben kidőlt, ott feküdt a kanapén soványan, elnyúlva, muskétás bajszával és márványfehér kezével. Gyorsan kiszaladtam a konyhába és felkaptam a húsvágó bárdot. Az ablakon beszűrődött a holdfény, és Mendoza apjának vonyítása, de apám most már végre hangosabban üvölt és úgy néz ki, mint egy valódi kalóz.

Reszkessetek, Merino és Salazar, reszkess Gómez, mert mától én vagyok Hook kapitány fia!

Ne állj szóba idegenekkel!

Anya folyton ezt mondogatta nekem. De Agustín nem volt idegen, minden nap cukorkával várt az iskola bejáratánál. Aztán mikor elvitt a műhelyébe, babákat ajándékozott nekem. Agustín nagyon jó volt hozzám, sokat dédelgetett.

Anya nagyon csúnya történeteket mesélt nekem elveszett kislányokról, akiket a zsákosember meg a cigányasszonyok raboltak el. Tudtam, hogy a cigányasszonyok azért vitték el a kislányokat, hogy virágot árultassanak velük, de arra sosem jöttem rá, vajon mit csinálhatott velük a zsákosember. Agustínnal azt játsszuk, hogy megfog, utána én fogom meg őt, és mindig én nyerek, a végén persze már nem bír magával. Mama nagyon félős, azt mondja, ha szóba állok idegenekkel, többé nem lát engem.

Agustín műhelyében egy csomó olyan dolog van, ami vág, szúr, éget. Van neki egy szétszerelt repülője is. Egy szép napon majd útra kelünk, és elrepülünk messzire. Azért is tette múltkor az orromra a varázskendőt, mert a repülőn szédül az ember és jobb, ha hozzászokom. Onnantól már nem emlékszem semmire: irtó erős parfümszag, valami álomféle, amelyben a tengerpartról sétálok hazafelé, és sok-sok éles, szúró, égető dolog. Néha elmegyek Agustín műhelyéből, vissza a suliba, mert mostanában nem érdekel senki. Azt szeretem csinálni, amihez éppen kedvem van, meg sétálni éjszakánként, de mindig elszomorodom, mikor meglátom mamát búslakodni az ablakban. Beszélek hozzá, de ő rám se hederít, akkor fogom magam és visszamegyek a ködjátékaimmal a műhelybe. Tudom, ha Agustín nem lenne idegen, anya újra láthatna engem.

Várnai Gina fordításai

Fotó: wikimedia.org

Laura Nicastro: Pierre – egy szöveg, három fordítás (változat)

Ebben a posztban az előző bejegyzésben (lásd itt) megismert szerző, Laura Nicastro Pierre című mikrofikciójának három fordítását közöljük. A szövegek fordítása során mindig sokat játszunk azzal, hogy hogyan lehet különböző stílusokat visszaadni. A poszt apropója egy ilyen játék: az első közösen összerakott fordítás ellenőrzésekor ugyanis arra jutottunk, “túl szép”, vagyis kissé felülstilizált lett a magyar nyelvű szöveg, egy következő lépésben tehát megpróbáltuk visszaköznyelvesíteni, egyszerűsíteni. Az első változat az általunk némileg túlfogalmazottnak ítélt fordítás, ezután következik a lecsupaszított verzió, végül egy szándékosan a célon túllőtt parodisztikus adaptáció.

Pierre 1. 

Amikor a munka végeztével Pierre hazaér, lehajolok, hogy lehúzzam a lábáról a piszkos csizmát. Vizet hozok neki, hogy megmossa mocskos kezét. És ha az ingjén folt esett – szinte mindig így történik -, tisztát adok neki. Odamegy gyermekünk bölcsőjéhez, s csendben figyeli, ahogyan alszik. Szomorúan felsóhajt, hiszen tudja, hogy fia nem csak a nevét, hanem hivatását is örökölni fogja.

Eszünk egy kis kenyeret, kását és levest. Az Úr napján iszunk egy kevéske bort is. Az én Pierre-em sosem önt fel a garatra. Ezután nyugovóra térünk. Fejét a nyakam medrébe rejti, mint egy álmos kismadár. Dúdolok neki egy altatódalt, hogy megnyugodjon, de érzem, hogy könnyei a melleimre hullanak.  

Próbálom megvigasztalni.  

Nem könnyű a hóhér feleségének lenni. 

Pierre 2. 

Amikor Pierre este munka után hazaér, leveszi bemocskolódott cipőjét. Megmossa koszos kezét, majd foltos ingje helyett tisztát adok neki. Aztán odamegy a kisfiunk ágyához, fölé hajol, és csak nézi csendben. Felsóhajt – tudja, hogy fia a nevén túl a hivatását is megörökli majd.  

Vacsorára egy kis kenyér, pörkölt vagy leves, vasárnap mellé egy kevéske bor. Pierre sosem részegedik le. Utána rögtön le is fekszünk. Odabújik hozzám, mint egy álmos kismadár. Egy altatót dúdolok neki halkan, de közben érzem, ahogy könnyei a mellemre hullanak.   

Próbálom vigasztalni. 

Nem könnyű a hóhér feleségének lenni! 

Pierre 3.

Petya 

Amikor Petya hazaesik a melóból, lehajolok, hogy leszedjem róla a koszos csukáját. Odapasszolok neki egy kis vizet, elvégre első a kézmosás (amikor hazaérünk). Ha piszkos a szerkója – istenem, csak egyszer jönne haza tisztán! – lecserélem neki. Odaslattyog a bébink kiságyához, és onnan mustrálgatja, ahogyan csicsikál. Sóhajt egyet: az angyalka nem csak a nevét, hanem a szakmáját is örökölni fogja. 

Kajálunk egy kis levest, kenyeret, ragut. Mivel víkend van, ezért egy kis bor is lecsúszik. Az én Petyám soha nem piál be. Ezután tollasbálba megyünk. A nyakam mélyedésébe rejti a fejét, mint egy kómás szárnyas. Dúdolok neki egy számot, hogy lenyugodjon, de érzem, hogy pityereg. (Vagy Petyereg? :D) Arra pályázok, hogy lelket öntsek belé. 

Eléggé strapás a hóhér nejének lenni. 

(Hegyesi Hajni szövege)

(Az első két változat a PPKE 2020/21 őszi félévében meghirdetett spanyol fordítási szeminárium résztvevői által készített fordítás)

fotó: @finesztra

Történetek nőkről és férfiakról – Laura Nicastro mikrofikciói

Laura Nicastro argentin novellista, illetve a mikrofikció-irodalom ismert alakja. Pályafutását a híres Ornitorrinco (jelentése Kacsacsőrű emlős) című folyóiratnál kezdte, amely Argentínában az 1976-tól 1983-ig tartó katonai diktatúra alatt a belső ellenállás egyik kulturális platformjának számított. A poszt szövegeit a szerző Caleidoscopio (Kaleidoszkóp) című, 2014-ben megjelent mikrofikció gyűjteményéből, és az általa küldött szövegekből választottuk, tematikus alapon.

Míg meg nem halnak 

A hetedhét országra szóló lakodalom másnapján a hitvesek solymászkesztyűt húztak, és agaraik kíséretében az erdő felé vették az irányt. Pár óra múlva diadalittasan tértek vissza palotájukba, bőséges zsákmánnyal a kezükben. Utána egyesével elvágták a madarak torkát, leforrázták és megkopasztották őket, majd felvágták a hasukat és kivették belső szerveiket. Ezután bors, babér, kapor, boróka, vörösbor és egy nagy csipetnyi só hozzáadásával pácot készítettek, s órákon át ebben érlelték a húst. Végezetül beizzították a kemencét és megsütötték a madarakat. 

Amikor a friss házasok kimerülten, verejtékben úszva és farkaséhesen asztalhoz ültek, belátták, hogy a házasság bizony sok munkával jár. Bár nem várták, hogy szájukba repüljön a sült galamb, erre azért mégsem számítottak… vajon tényleg boldogan élnek majd, míg meg nem halnak? 

(Horváth Eszter és Szőnyi Gabriella fordítása)

Szenvedély 

este, a latin táncesten az idegen felkérte a lányt, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és annak ellenére, hogy még sosem találkoztak (legalábbis ők ezt mondták), olyan összhang volt közöttük, mintha mindig is ismerték volna egymást. Először egy tangó, aztán egy keringő, végül pedig egy milonga következett. Az etikettet figyelmen kívül hagyva egyre inkább felbátorodtak, és már nemcsak egyszerűen táncoltak az est melódiáira, hanem cirógatták is egymást, s hamarosan elcsattant az első csók. A dalok közti szünetekben is a parketten maradtak beszélgetni, majd ismét összefonódtak és táncoltak tovább. Ahogy teltek az órák, egyre jobban szikrázott köztük a levegő. Aztán az utolsó dal is véget ért. Páran, akik még ott maradtak, látták őket együtt távozni. A sarkon búcsúzóul arcon csókolták egymást. Ezután a fiú a buszmegálló felé vette az irányt, a lány pedig beült az autójába és elhajtott. 

(Veszely Niki és Ujfalussy Zsanett fordítása) 

Csoda

Minden este összeölelkezve táncolnak a parkett szélén. A férfi nadrágja hózentrógerrel magasan a dereka fölé húzva, a nő lábán háromcentis magassarkú. Lassan táncolnak – a férfi nemrég agyvérzést kapott, a nő pedig már két infarktuson van túl. 

Mint az anyaméh biztonságos burkában, egyre ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetik, gondolataikba mélyedve, lehunyt szemmel. A nő talán már évtizedek óta ezzel a férfival táncol, még mindig vágytól fűtve. A férfi átöleli a nőt, akit egykor mindenki magának akarhatott. 

Néhány másodpercre abbamarad a zene. Mindketten tanácstalanul néznek körbe. Amint újra felcsendülnek a dallamok, ismét összeölelkeznek, hogy újra önmaguk lehessenek. Ugyanarra gondolnak. Aztán visszatérnek az asztalukhoz, megfogják a másik kezét, és most már mélyen egymás szemébe néznek. Mosolyognak, és boldogok, hogy egymáséi lehetnek, hiszen számukra ez a pillanat jelenti a jövőt. 

(Hegyesi Hajni és Aranyi Szandi fordítása)

Az ellentétek vonzzák egymást

Már az első perctől kezdve igaz volt ránk: az ellentétek vonzzák egymást. Ő a hideget imádja, én a meleget; ő napközben aktív, én pedig éjjeli bagoly vagyok; ő igazi húsimádó, én inkább a zöldséget választom; míg ő vallásos, én cseppet sem; őt mindig is a sportok vonzották, engem viszont a könyvek; ő a hegyeket szereti, én a tengert. 

Egy valamiben azonban nagyon is egyetértünk: jobb, ha elválunk. 

(Ágoston Eszter és Szentgyörgyi Rebeka fordítása)

(A fordítások a PPKE-n a 2020/21-es év őszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)

fotó: @finesztra

Jövendőmondó lovak, életre kelt rémálmok, szerelmes parkőrök – Ana María Shua sokszínű mikrofikciói

Horváth Eszter posztja

Bejegyzésünkben a műfaj királynőjének is tekintett Ana María Shua (1951, Buenos Aires) mikrofikciói közül válogattunk. Művei világszerte számos nyelven, így angol, francia, kínai, indonéz, sőt izlandi fordításban is megjelentek, legtöbb mikrofikcióját a Todos los universos posibles című kötetében összegyűjtve is megtalálhatjuk. Rövid válogatásunk csupán ízelítő az írónő remek humoráról és határtalan képzeletéről tanúskodó írásokból, melyek olyannyira változatosak, hogy az olvasó egy idő után valóban úgy érzi, bejárt valamennyi lehetséges univerzumot.

 

Parkőr és Akácfa

Közterület. Parkőr halálosan szerelmes Akácfába (de csak titokban, sőt, magának sem meri bevallani). Költségvetési megszorítások az önkormányzatnál. Parkőrt irodai munkára fogják.  Akácfa kókadozik. Parkőr vágyakozik. Szánalmas éjszakai találkák. Akácfa egyre terebélyesebb, lassanként virágba borul. Pletykák kelnek szárnyra. Egyik éjjel tragikus koraszülés, a magzatot diszkréten elföldelik. Nem sokkal később felbukkan egy vadhajtás, amely mindenáron el akar szakadni a gyökereitől, nem hajlandó tanulni, és egész nap csak sört vedel a padkán.

 

Ébredés?

Időnként borzasztó álmokból ébredek, zaklatottan, szorongással tele, zokogva. Ilyenkor, hogy megnyugodjak, odabújok a férjemhez és megkérem, hogy öleljen át szorosan csápjaival.

 

Gyermeteg álmok

Ha a házad egy labirintus, és minden szobában les rád Valami, ha életre kel a sok torz ákombákom, amit krétával a faladra rajzoltál, ha a nappaliban a nővéred feje összevérezi a fotel zöld huzatát, és ha a kádban ülő Dolgok a te műanyag állatkáiddal játszanak, ne aggódj, kislányom, ezek csak gyermeki rémálmok, majd felnősz, aztán megöregszel, és utána már nem lesznek rémes álmaid, és nem ébredsz fel többet szorongva, már nem lesznek álmaid, édesem, és nem is ébredsz fel többet.

 

Tanácsadók

Nem egy tábornok fordult lovához tanácsért a történelem során. Quiroga tábornok jószága például egészen jó tanácsadónak bizonyult. Bár nem volt tévedhetetlen, sokkal emberségesebb javaslatokat tett, mint bármelyik, napjainkban megkérdezett harckocsi.

Horváth Eszter fordításai

Fotó: Bakø Ádám

 

ILDIKO NASSR MIKROFIKCIÓI “SÜRGETŐ KÉRDÉSEKRŐL, ÁLCÁKRÓL, RUTINOKRÓL”

Ildiko Nassr (1976, Río Blanco, Jujuy) az észak-argentin mikrofikció egyik legismertebb szerzője, a műfaj különböző szempontú antológiáinak visszatérő szereplője. “Sürgető kérdések, álcák, rutinok” című könyvét küldte el nekünk (köszönet érte), amely az elmúlt húsz év szövegeiből készült válogatás. Több poszt is készül majd az írásaiból, ebben az elsőben öt szöveg olvasható, mind jól mutatja, mennyire heterogén természetű a mikrofikció, a fordítás során, ami sokunknak okozott hosszas fejtörést, sokszor az segített, ha a költészet felől közelítettünk és a szövegekben megjelenő képeket próbáltuk valamiféle narratívába illeszteni.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, hogyan gondolkodik a szerző ezekről a mikrofikciókról, illetve magáról az írásról, lássuk először is, hogyan fogalmaz ő maga a kötet bevezetőjében:

“Nehéz tetten érni az évek múlását, korszakokra osztani az életet, kiválasztani az igazán fontos momentumokat. Mi az, ami igazán fontos az életben, mikor valójában minden egyes nap átélünk emlékezetes helyzeteket? Honnan lehet tudni, melyek ezek az emlékezetes helyzetek? Mitől lesz egy-egy esemény emlékezetes? Hogyan választjuk ki, mi az, amire emlékezni akarunk, és mi az, amit el akarunk felejteni?”

 

Buszforduló

Minden úton tiszta lappal indulunk. A hétfő este lemossa könnyeinket. Kígyóként kúszik fülünkbe az almafa suttogása: felejtésre csábít. Kezünket elrejtjük, mielőtt a repedésből előbújó pók áldozatává lenne. Belefeledkezünk egy hangosan ezerig számoló kislány hangjába. Várakozunk a buszra, amely elvisz minket úticélunkhoz, mintha az valóban létezne. Zajok és szagok tengerében sodródunk ismeretlen utcákon. Szavak után kutatunk, melyekkel leírhatnánk ezt a mulandó világot, mintha csak az elveszett Paradicsom egy apró része volna.

 

Szemtanú

Az autó hátsó üléséről figyelem, ahogyan hazáig kísér minket a hold, majd odakint marad az éjszakában. Anyukám jól vezet, száguldunk a sötét utakon, ahol még táblák sincsenek. Minden este ugyanaz. Utunkon most is a hold kísér bennünket, anyukám mezítláb tapossa a pedálokat, nem szól egy szót sem. Azon tűnődőm, vajon mire gondolhat. Aztán egyszer csak megjelenik egy fehérruhás nő, aki elviszi a holdunkat, és véget vet anyám hallgatásának.

 

A másik

A kisfiú az ablakból nézelődik. Szemével azt a másik fiút kutatja, aki pont olyan, mint ő. Tudja jól, hogy itt él, valahol ebben a világban, és biztos benne, hogy egy szép napon rátalál. Ő most a nagyablakos szoba foglya, és édesanyja sem tudja megmondani, hogy a betegsége mikor engedi szabadon. A kisfiú csak arra gondol, hogy az a másik az ablakban biztosan egészséges, bújócskázik a többi gyerekkel, és egy olyan világban kalandozik, ahol ő legfeljebb képzeletben járhat.

 

A megszokás rabja

Szerettem csak úgy üldögélni a téren és bámészkodni. Gátlástalanul figyeltem az embereket, mintha ők nem láthatnának engem. Elképzeltem, milyen lehet az életük, mi teszi őket boldoggá, mit csinálnak szabadidejükben, kivel és hogyan élnek. Elképzeltem a szeretteikkel és barátaikkal folytatott mindennapi beszélgetéseiket. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, és mi foglalkoztatja őket. Képzeletem nem ismert határt. Nem szóltam senkihez, csak ültem, nézelődtem és ábrándoztam. Van, aki a galambokat eteti a tereken, én a képzelőerőmet tápláltam. Aztán egy napon lerombolták a teret, és börtönt építettek a helyére.

 

Nők

Egy nő munka után angolul tanul. Egy másik biciklit vásárol és a háza udvarán gyakorol vele. Egy harmadik kitalált történeteket és verseket ír szerelemről, költészetről. Az utolsó pedig jóval fiatalabb szeretőt tart, akinek már kisebb vagyont adott. Az utolsó fillérig a férjétől lopta. Egy a vágyuk: Szabadok akarnak lenni.

 

(A fordítások a PPKE-n az 2019/20-as év őszi és tavaszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
(Fotó: @gauchomagiar)

 

 

Pablo Urbanyi három rövidebbmintegypercese

A magyar származású Pablo Urbanyi már szerepelt egy mikrofikcióval az oldalon – itt -, ez alkalommal “Cuentos de minutos” (Párperces novellák) című kötetéből válogattunk három szöveget.

 

Törekvés

A fekete és más, színes bőrű emberek egyik legrombolóbb törekvése, hogy úgy akarnak élni és viselkedni, mint a fehérek. Igaz, hogy a fehérben minden szín megtalálható, mégsincs náluk színtelenebb nép. A színes bőrűek törekvésének célja tehát nem más, mint a szemmel látható kisebbségből a szürke tömegbe olvadni.

 

Aranyszabály

Soha ne az oklevelei, publikációi vagy tévés szereplései alapján válassz tanárt, mestert, orvost vagy bármilyen más szakértőt.

Mert minél többet publikál valaki, és minél többször vállal nyilvános szereplést, annál kevesebb időt szán a diákjaira, a tanításra, a gyógyításra, az életre.

A legfontosabb talán az, hogy elég időt töltsön kocsmákban, a legkülönfélébb könyvek és emberek társaságában.

 

Csak egy nő

Tanúja voltam, esküszöm.

Egy kávézó asztalánál üldögélt, és a következőket csinálta, mind egyszerre:

  1. Telefonált.
  2. Rágózott.
  3. Az asztalon lévő újság fölött egy kis tükörben nézegette az arcát (és annak minden apró részletét), miközben sminkjét igazgatta kisujjával, amelyen hosszú, zöld műköröm díszelgett.
  4. Időnként körbepillantott. Talán várt valakit? Vagy csak azt nézte, figyelik-e?
  5. Muffint majszolt.
  6. Kávézott.
  7. Olvasgatta az újságot.
  8. És csak beszélt és beszélt.

Csak egy nő volt, a modern világ csodája. De vajon igazi? Létezik ilyen egyáltalán?

 

(PPKE-BTK műfordító csoport 2019/20/1)

 

MIKROFIKCIÓK IDŐSEKRŐL

A címet a fiatal mexikói szerző, Laura Elisa Vizcaíno adta ennek a kis válogatásnak, mely négy szöveget tartalmaz. Olvasatunkban nem mindegyik kötődik feltétlenül az idős korhoz, de az idő múlásához mindenképpen.

LAURA ELISA VIZCAÍNO

Gyávaság

Annak ellenére, hogy a nagyi akkor már hét éve meghalt, egyszer csak megjelent egy családi összejövetelen. Örömmel fogadtuk, és hallgatólagos megállapodást kötöttünk, miszerint egyikünk sem említi neki halálának tényét, nehogy felzaklassuk.

Az este kellemesen telt, búcsúzáskor azonban egyikünk sem ajánlotta fel, hogy hazaviszi.

 

Éjjeli hangok

Már elmúlt éjfél, de az öreg hölgy még mindig hintaszékében ringatózik előre-hátra, miközben a halott lánya arcképét megvilágító gyertyákra szegezi tekintetét.

Hallgatja az óra ketyegését, a hintaszék nyikorgását, a macska nyávogását, és néha-néha hallani véli egy kislány hangját, aki könyörögve kéri édesanyját, hogy aludjon el, végre aludjon el.

(Felelős: Rebi)

Hintától a hintaszékig

– Holnap lesz a szülinapom, szeretnék egy zsúrt lufikkal, csokitortával, vanília fagyival és színes konfettivel. Bárcsak eljönnének a barátnőim és a családom! Talán még ajándékokat is hoznak. Miért is nem kértem meg anyut, hogy vegye meg nekem azt a sárga ruhát a nagy napra!

– Nyugodjon le drága, szerintem még az unokái sem fognak eljönni. Inkább segítek felkelni.

 

Jobb később, mint soha

– Miért nem találkoztunk hamarabb? Merre jártál eddig, drága?

– Kísértésből kísértésbe estem, szerelmem!

(Felelős: L. Timi)

 

Fotó: @gauchomagiar

Fabulák

Ebben a bejegyzésben Rafael Ángel Herra Costa Rica-i szerző néhány mikrofikcióját közöljük, melyek a La divina chusma, 101 fábulas című kötetben jelentek meg, főszereplői pedig különféle állatok, így ezek a történetek egyfajta posztmodern fabuláknak is mondhatóak.

RAFAEL ÁNGEL HERRA

Leselkedő lepkeszárnyak

A pillangó gondtalanul pihent egy ágon. A szárnyain kirajzolódó félelmetes szempár elijesztette az éjjeli madarakat.

Idővel annyira természetessé vált számára mások megtévesztése, hogy amikor egy hozzá illő párt akart keresni magának, nem tudta eldönteni, a szomszédos fáról figyelő szempár vajon igazi-e vagy sem.

(A fordítás felelőse K. Heni)

A szomorú hernyó

Kicsi vagyok, aprócska. Mivel minket, teremtményeket sosem kérdeznek, így nem tudom, mi lehetett az égiek szándéka az állatvilágban, mikor mérgező, szőrös hernyónak teremtett, bár az köztudott, hogy a méreganyag megvéd az ellenségeimtől. Nem panaszkodom, sőt, inkább szerencsésnek mondhatom magam, mert a hernyók istene olyan pajzzsal ajándékozott meg, ami megvéd a külső támadások ellen. Mégis ki merné egy érintés miatt kockáztatni az életét?

Nem panaszkodom, tényleg nem, de eljött az idő, hogy kiderüljön, van-e igazság vagy nincs. A méreg, mely távol tartja tőlem az ellenséget, a barátaimat is elhessegeti. Nincs hát más választás, mint a magány.

(A fordítás felelőse T. Fanni)

Miért sző hálót a pók?

A pókok lételeme, hogy hálót szőnek. Mi másra is áhitozhatnának, ha egyszer így rendelte a sors? Márpedig a sors általában nem túl engedékeny.

Az állatvilágban az a hír járja, hogy a pókok törvénytisztelő állatok, hálóikat is mindig a megszokott rend és terv szerint szövik.

De azért az életük nem csak állandó ismétlődések sorozata. Néha a boldogságot is megízlelik, amikor hajnalban a harmatcseppek visszaverik a nap sugarát és a háló ezüstös szálai tüzes fényben izzanak.

A pók azonban találékony teremtés, és még ennél is jobb oka van rá, hogy ilyen gyönyörű hálót szőjön, hiszen lakhelyéül is szolgál, sőt, itt is ünnepel. Sokszor órákon át lesben áll, hogy elkapjon egy-egy figyelmetlen bogarat, akivel aztán vidám lakomát csaphat.

(A fordítás felelőse M. H. Timi)

 

(Fotó: @gauchomagiar és @finesztra)

 

 

Szerelem?

Raúl Brasca szintén argentin szerző, a mikrofikció műfajához elsősorban kritikusként, elméleti szakemberként kapcsolódik, több fontos antológia szerkesztője, folyamatosan jelennek meg cikkei rövidprózával foglalkozó folyóiratokban.

RAÚL BRASCA

Szerelem 1.

Ő szereti a szerelmet. Én nem. Én őt szeretem, beleértve természetesen az ő szerelem iránti szeretetét is. Én szerelmet nem adok neki. Én csak szavakba csomagolt szenvedélyt adok, abból viszont nincs hiány. Ő pedig becsapja magát, szerinte ez a szerelem és ezért szereti, amit tőlem kap: szereti a csalót, aki bennem rejtőzik. Én nem szeretem őt és engem a látszat sem csap be, én nem őt szeretem. Mindennapos történet a miénk, nincs benne semmi különös: két ember, akik kitartanak egymás mellett, és akiket egy félreérthető és egy félreértett érzés köt össze. Boldogok vagyunk.

Szerelem 2. 

Azt hiszi, hogy én csak a szerelembe vagyok szerelmes, őt pedig csak a szex érdekli. Hadd higgye. Amikor a teste olyan hatással van rám, hogy abba beleremegek, azt ő a szavaknak tulajdonítja. Amikor az én testem van rá olyan hatással, hogy beleremeg, azt a saját hevességének gondolja. Mindenesetre szeret engem, én pedig hagyom, hogy áltassa magát, mert én is szeretem őt. Jól tudom, hogy addig leszünk csak ilyen boldogok, amíg úgy hiszi, nem szeretjük egymást.

(A fordítás felelőse: Letti)

Férfiak és nők

Pablo Urbányi magyar származású, Kanadában élő argentin író. Elsősorban hosszabb prózákat ír, néhány regénye, novellája magyarul is megjelent, ezt a mikrofikciót pedig ő maga választotta a saját szövegei közül.

 

PABLO URBÁNYI

Párbeszéd

Férfi és nő, a három fős kanapé két végében ülnek. A nő szeméből némi aggodalom sugárzik. A férfi végül erőt vesz magán és megszólal:
Férfi: Rossz kedvűnek tűnsz, van valami baj?
Lány: Semmi. Kérlek, ne kombinálj.
Rövid szünet után:
Férfi: Rossz kedvű vagy valami miatt, amit mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit csináltam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem csináltam?
Nő: Nem.
Hosszabb szünet. A férfi mély levegőt vesz és lassan tagolva a szavakat így szól:
Férfi: Az a baj, hogy véletlenül mondtam valamit, azzal kapcsolatban, amit csináltam, pedig nem lett volna szabad se megtennem se kimondanom, vagy legalábbis az érzéseidet figyelembe véve másképp kellett volna mondanom vagy csinálnom?
Nő: Valami ilyesmi. De elég, inkább hagyjuk.

(A fordítás felelőse: Szani)

 

Lopott pillantás

Az argentin szerző második megjelenése a blogon, ő maga azt mondja a szövegeiről, hogy nehezen fordíthatóak, mert sok bennük a nyelvi vicc. Ebben a mikrofikcióban is van ilyen, ha jobban megnézzük a címet és a végkicsengést, de remélhetőleg ebben az esetben magyarul is működik.

LUISA VALENZUELA

Lopott pillantás

Igaz, ami igaz, a fenekemre tette a kezét és éppen rá akartam kiáltani, amikor a busz elhaladt egy templom előtt, és láttam, hogy keresztet vet. Végül is rendes srác, gondoltam magamban. Talán nem is szándékosan csinálja, vagy esetleg nem tudja a bal keze, mit csinál a jobb. Igyekeztem a busz belsejébe húzódni – hiszen egy dolog mentegetni valakit és egy másik hagyni, hogy fogdossanak – de egyre több utas szállt fel és nem lehetett moccanni sem. Hiába próbáltam beljebb húzódni, csak még jobban hozzám nyomta a tenyerét, és még meg is simogatott. Idegesen mozgolódtam. Ő is. Elhaladtunk egy újabb templom előtt, de most észre sem vette és ezúttal csak azért emelte a kezét a homlokához, hogy letörölje róla az izzadtságot. Lopva pillantottam rá és csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy azt higgye, hogy tetszik nekem a dolog. Nem tudtam hova menekülni és ettől kirázott a hideg. Ekkor úgy döntöttem, revansot veszek és a fenekére tettem a kezem. Néhány háztömbbel odébb az emberáradat elsodort mellőle. A leszállók magukkal rántottak és már bánom, hogy ilyen hirtelen szem elől veszítettem, mert a pénztárcájában csak 7400 régi peso volt, és kettesben ennél sokkal többet akaszthattam volna le róla. Kedvesnek tűnt. És bőkezűnek.

(a fordítás felelőse: Kun Dani)

Én házam, én életem

Javier de Navascués 2012-ben megjelent Wikipedia y otros monstruos (Wikipedia és egyéb szörnyetegek) című könyvéből való a következő szöveg. A két részre osztott kötetet (“A modern világ mítoszai” és “Klasszikus mitológia”) a kritika általában úgy jellemzi, hogy ironikus hangvételben, kritikusan beszél korunk tipikus jelenségeiről mint a Wikipedia, a turizmus, az sms, stb.

A szerzőnek nem ez az első mikrofikciója a blogon, egy másik, korábbi szövege is olvasható itt

JAVIER DE NAVASCUÉS

Haladás

A háza nem volt elég trendi számára. Mindig többre vágyott. Először megbízta egy belsőépítész-barátnőjét, hogy megtervezze a szükséges átalakításokat: el kellett távolítani pár ajtót, felszedni a padlót, és kidönteni két közfalat. A munkások végül egy gyönyörű, kilencven négyzetméteres nappalit hagytak maguk után. Később úgy vélte, a konyhának a tengerre kellene néznie, még ha ez a fürdőszoba előrehozásával is jár; ezen szörnyen összeveszett azzal a barátnővel, aki két óra veszekedés után már nem volt annak mondható. Végtére is, az emberek csökönyösek. Miért ne lehetne áthelyezni a mellékhelyiséget? A nagyszüleinknél is a házon kívül volt az illemhely. Felfogadott pár szakit, hogy lebontsák a fürdőt, és emeljenek egy kis deszkabódét a kert végében. Így már fellélegezhetett, hiszen a konyhaablak most már a tengerre nyílt.

Már-már elégedetten felsóhajtott: a változás kétségkívül sokat javít a dolgokon. Minden tökéletes lett volna, ha nem botlik váratlan akadályokba bárki, aki belép; itt ez a fölösleges fotel, ott az a bosszantó könyvespolc. Hogy javítsa az összképet, kidobott mindent, és egyúttal kibontotta az ablakokat is. A ház így leginkább egy vitrinhez hasonlított, a szobák és a kert pedig egyetlen nyílt teret alkotott. De valami még mindig hiányzott a tökéletességhez. Ekkor rájött, hogy eljött a végső átalakítás ideje. Másnap reggel buldózerek estek neki a tartófalaknak. Eleinte a ház jajgatott, és sikoltáshoz hasonló hangokat hallatott. Végül összeomlott, és aztán hirtelen csend lett. A téglák közül hamar előbújtak a növények és a bogarak. Leült, hogy megcsodálja a művét, kimerülten, de boldogan: megérte a fáradozást.

(A fordítás felelőse: Wagner Hella)

Milyen egy jó mikrofikció?

Az uruguayi Horacio Quiroga mintájára, aki a novellaírás alapszabályait rögzítette tíz pontban (a novella műfaja szintén nagyon népszerű és történetileg is igen fontos Latin-Amerikában, sokan a mikrofikciót is a novellából származtatják, a kistestvérének tekintik), többen is megírták a mikrofikcióírás tíz alapszabályát, alább egy spanyol, valenciai szerző tanácsai olvashatóak.

GINÉS S. CUTILLAS

A mikrofikció tíz alapszabálya

1. Mielőtt bármit leírnál, olvass!

Nem írhatsz színvonalas mikrofikciót anélkül, hogy ne olvastad volna a klasszikusokat. Keresd a műfaj nagyjainak (Borges, Cortazár, Monterroso, Aub, Denevi, Gómez de la Serna, …) írásait, tanuld meg őket fejből, majd felejtsd el. Akkor és csakis akkor fogsz értékeset írni, ha felhagytál az utánzásokkal.

2. Ne írj semmi olyat, ami nem mond valami újat!

Ez az állítás alkalmazható a művészet többi területére is, de ebben az esetben ez abszolút igazság. Keress egy újító gondolatot, és aknázd ki a végletekig.

3. A legnagyobb körültekintéssel válassz meg minden egyes szót!

Ebben a műfajban minden szó stílusértéke fontos. Nem ugyanaz elfogni, elejteni, vagy elkapni valamit. Az első egy fogolyra vagy hajóra, a második egy állatra vonatkozik, a harmadik pedig egy általános forma, amely magában foglalja az első kettőt. Részesítsd előnyben a gyenge főneveket az erős melléknevekkel szemben. Egy főnév biztosan közelebb áll a képhez, amit közvetíteni szeretnél, még ha létezik is rá egy melléknév.

4. Az első mondatra összpontosíts leginkább!

Ez az, ami megragadja az olvasót. Nem ugyanolyan azzal kezdeni, hogy „Beleszerettem egy halba”, mint hogy „Egy forró áprilisi délutánon történt.”

5. Tedd a címet a történet részévé!

Ilyen rövid történetnél nem vesztegethetsz el semmilyen irodalmi eszközt. A cím szavainak információval kell szolgálniuk, tisztázniuk kell a történetet, vagy egyértelműen elhelyezni a cselekményt. Ezen felül, akárcsak az első mondatnak, eredetinek és olvasásra ösztönzőnek kell lennie. Ha az előző pontot is betartod, nincs más dolgod, mint kézen fogva kísérni az olvasót a végkifejletig.

6. Egy kép többet ér ezer szónál.

Ez egy kiemelten fontos bölcsesség a mikrofikció esetében. Ha a lány vagy a fiú egy-egy pillantásával ki tudod fejezni, hogy valamikor, akár egy másik korban szenvedélyes szerelmet éltek át, akkor megspórolhatod a terjengős magyarázatot.

7. Nem kell mindent túlmagyarázni.

Általában az irodalomban, de legfőképp ebben a műfajban különösen fontos a kihagyás. Soha ne becsüld alá az olvasót! Játssz a tudásával, használd ki, és kerülj minden olyan információt, melynek már birtokában áll. Mindenki tudja, hogy a tiltott gyümölcs egy alma volt, akkor minek megnevezni?

8. Ismert személy vagy történet legyen a kiindulópont!

Használj fel olyan szereplőket, melyek az egyetemes kultúrához tartoznak. Ha Ádámot és Évát említed, visszarepíted az olvasót az időben, ha Hitlert, akkor a II. Világháborúra asszociál majd. Viszont vigyázz, ha Piroska kerül szóba, mindenki azt várja majd, hogy mikor bukkan elő a farkas!

9. Hagyatkozz az irodalomtörténetre!

Az irodalom az irodalmból táplálkozik. Ha megjelenítesz egy bogarat, az olvasónak feltétlenül Kafka jut az eszébe, álmok és erotika bármelyik pillanatában Freud, ha kozmicizmusról beszélsz, Lovekraft ugrik be. Ha pedig elhelyezel egy pipát a mikrofikciódban, Sherlock Holmes szinte azonnal bekopogtat az ajtódon.

10. Legyen fordulatos a végpont!

A végszó a teljes közlendő csattanója. Ekkor ölt formát a mikrofikció, ez ad neki teljes értelmet és magyarázatot. A tetőpont nem szerepelhet az elején, mert elveszne az olvasó figyelme, de a közepén sem, mert akkor romba döntené az elvárásait. A mű végén viszont tudat alatt várja, hogy kiüsd, és ebből előnyt kovácsolva mérhetsz KO-t rá.

(A fordítás felelőse: M. H. Timi)

 

 

Autóvezetőből taxisofőr, újságból tablet

Ez a szöveg azért nagyon érdekes, mert egy Örkény-egyperces ihlette. A spanyol nyelvterület szerzői és irodalmárai a mikrofikció műfajának felfutása után világirodalmi kapcsolatokat keresve hamar felfedezték maguknak Örkényt, Javier is így ismerte meg a magyar egyperceseket, Az autóvezető történetét pedig tovább is gondolta.

Emlékeztetőnek az Örkény-szöveg elolvasható a következő linken:

Örkény István: Az autóvezető

 

JAVIER DE NAVASCUÉS

A taxisofőr

A 31247363GH engedélyszámú madridi taxisofőr elővette a tabletjét, és a következő feliratot olvasta: “Meg akarod tudni a halálod  időpontját?”
A szusszanási pihenőidőt kihasználva az igen lehetőséget választotta.:”Ma reggel 9 óra 30 perckor fogsz meghalni.”
Na, jól nézünk ki, gondolta Domingo Domínguez, így hívták a taxisofőrt. Majd letöltött egy játékapplikációt, a GTA-t. Éppen egy virtuális drogkereskedővel végzett a játékban, amikor kopogtatásra lett figyelmes a hátsó ablakon: “Elvinne a Nuevos Ministerios állomáshoz?” – kérdezte tőle egy utas.
Domingo az Atocha pályaudvar felé vette az irányt, átkelt a Recoletos nevű sugárúton, intett Neptunusz szobrának, és a Colón-térhez közeledvén felgyorsított. Mivel az utasa síri csendben ült, ismét a félbemaradt játékban teljesítendő küldetésére gondolt. Még ki kell nyírnia a dílert, felvenni az anyagot, begyűjteni az árut a raktárból, és várni az összekötőre… De akkor hirtelen, mintha a halál hírnöke lenne, megszólalt az utas:
“Késésben vagyunk, uram. Gyorsítson gyorsítson már, így nem fog időben megérkezni.
“Milyen sietős itt valakinek.”
“Csak érjen oda időben, hiszen ez a szakmája.”
Milyen egy faragatlan fickó, gondolta Domingo, de azért beletaposott a gázba. Szemerkélni kezdett az eső. A Gregorio Marañón utca magasságában egy kis teherautó teljes erőből beléjük hajtott. A taxisofőr csak annyit tudott kiejteni a száján, hogy „basszus”, miközben kétségbeesetten fékezett. Aztán csend lett.
Domingo kinyitotta a szemét, és az utast kereste, aki közben köddé vált. A homlokához kapott, körülötte mindenki dudálni kezdett. Reggel 9 óra 31 perc volt.

(A fordítás felelőse: Gladity Alexandra)

 

Családregény mikrofikcióba zárva

Gyakran éri az a vád egyes mikrofikciókat, hogy a rövidség a minőség rovására megy, és kétségtelenül előfordul, egy-egy szöveg annyira a végső csattanóra koncentrál, hogy egészen vicc jelleget ölt és egyszerhasználhatóvá válik. Nem ez a helyzet a következő szöveggel, amely szintén egy kortárs argentin szerző tollából (billentyűjétől) származik, és amelynek sorai mögött egy többgenerációs családtörténet sejlik fel.

EDUARDO GOTTHELF

Glühwein

Arrafelé ilyenkor glühweint árulnak az utcán, fűszerekkel ízesített forró vörösbort. Elfeledteti az emberrel, hogy fázik.

Úgy mesélték nekem, a dédszüleid a keleti pogromok elől menekülve szenteste keltek át a határon, mert olyankor kevésbé őrizték.

A nagyszüleid, a család egyetlen túlélői, `37 karácsonyán szöktek meg Németországból.

Ez volt az első ital, amit ott ittam, `76 karácsonyán. Édesanyád itt maradt, várandós volt veled, azt hittük, nem fenyegeti veszély. A többit már tudod.

Amikor `82 karácsonyán visszatértem, hoztam hat üveggel. Az utolsót egy különleges alkalomra tartogattam. Hogy ízlik? Biztos le fogunk részegedni, hiszen Buenos Aires-ben karácsonykor sincs hideg. Mindegy, a mínusz tizenöt fokot úgyis a szívemben érzem.

Egészségedre! Jó utat, fiam. Kívánom, hogy legyen munkád, boldog életed, és hogy a te gyerekeidnek ne kelljen útra kelniük karácsonykor.

(A fordítás felelőse: Wagner Hella)