Borostyánkő
Északi-sark. Perzselő dél. A kis fekete hangya halad előre az ösvényen, melyet társai tapostak az erdő talaján. Számára ismeretlen, kíméletlen törvények arra késztetik, hogy szüntelenül zöld leveleket keressen, szétvagdossa, majd darabokban a szülőfészkébe cipelje őket. De egyszer csak egy nagy, ragacsos gyantacsepp csapdába zárja a szerzeményével együtt. Megdermed, hiába próbál lépni (pedig az ösztön, ami hajtja könyörtelen). Nem tudja -de ha tudná sem érdekelné-, hogy a megszilárdult gyanta meg fogja majd védeni a jövőbeli veszélyektől. Az ösztöne nem súgja meg neki, hogy átlátszó börtönében egy még meg sem született nő bőrén fog díszelegni és egy arisztokrata szalon ünnepi fényei fogják ragyogásukkal gazdagítani örökre megszakított menetelését.
Leiter Zóra fordítása
Eurüdiké
Nehéz egy olyan muzsikust elviselni, aki egész nap a lantján gyakorol, még akkor is, ha ő Orpheusz, én pedig a felesége. Egy hajnalon a halál az alvilágba taszított. A csend zene volt füleimnek, végre megszabadultam azoktól a reggeltől estig szüntelenül ismétlődő hangoktól. Nagy volt az ijedelmem, mikor férjem bánata végül meghatotta Hádészt: könyörgött, hogy juttasson vissza engem. Az alvilág ura beleegyezett, úgy döntött, visszaenged karjaiba, egy feltétellel: Orpheusz elvezethet otthonába, de nem nézhet rám. Miközben a fény felé tartottunk, – ő előttem, én utána – eszembe jutottak azok a hangok, amelyek most majd elkerülhetetlenül a jövőmmé válnak. Amikor már majdnem kiértünk, csendesen megszólítottam: Orpheusz, Orpheusz! Ő pedig … ő pedig odafordította a fejét. Szerelmesen a szemembe nézett.
Kondás Tímea fordítása
A hímzőnő
Az a nő minden nap szüntelenül hímez. Éjszakáról éjszakára saját szellemei kísértik, zaklatják és kínozzák. Azt hiszi, hozzá tartoznak, de valójában egy idegen múlthoz és emlékhez kötődnek.
A barátai csodálják a mintákat, melyeket a nő reggelre színekkel és tűkkel, játszva készít el. Nem tudják, hogy felébredve azt a cérnát választja, amivel a szellemek kezét-lábát is összekötheti, mozgásképtelenné téve őket, hogy továbbra is a saját rémálmaik rabjai maradjanak. Aztán egy napon elszakad a cérna. A kísértetek ezután más alvók álmait özönlik el.
Blaner Mónika fordítása
Saját képére és hasonlatosságára
Függetlenül attól, hogy milyen vallásúak, az emberek Istent teszik felelőssé minden történésért, legyen az egyetemes vagy személyes, jó vagy rossz. Menjenek a fenébe, hiszen ő már elvégezte azt a hatalmas feladatot, hogy megteremtette egy hét alatt a Világegyetemet!
Amióta világ a világ, ráhárítjuk a felelősséget más dolgokért is. Pedig egy ilyen nagy teher cipelése még egy isteni vállnak is túl sok. Éppen ezért, amikor meglátja, hogy egy hívő közeledik hozzá, rögtön kereket old. Az emberi vétkek, reménykedés és borzalmak tömegét látva, egyfolytában menekül.
Így mennek ezek a dolgok: a saját képünkre és hasonlatosságunkra.
Pete Miklós fordítása
Mikroszkopikus arány
Ebben az elégedetlen kis univerzumban mindannyian osztoztak bizonyos körülményeken. Kezdetben akadtak nejek és férjek, követelőző volt feleségek, régi féltékeny társak, önállótlan gyerekek, tehetetlen szülők, igazságtalan adósságok, könyörtelen főnökök, kíméletlen hitelezők. De ez csak egy ideig volt így, amíg létre nem jött egy kisebb univerzum, azonos körülményekkel. Aztán egymás után születtek a hasonlóan elégedetlen univerzumok, egyre újabbak, egyre kisebbek, egyik a másik után (vagy egyik a másikban). “Milyen unalmas, mindig ugyanaz!”, mennydörgött A hang a sötét éterben. “Ideje újrakezdeni”, és egy apró ujjpöccintéssel mindent a mélybe lökött.
Vasárnap délután volt.
Bodnár Viktória fordítása
A fordítások a Debreceni Egyetem mikrofordító szemináriumán készültek, 2025 tavaszán
mikrofikciók 
Hozzászólás